Berecz Edgár (1975) világutazó, gasztronómus, útikönyvek szerzője, soknyelvű tolmács és modell. Az utazás számára hivatás és „gyorstalpaló tanfolyam”. Új helyszíneket, kultúrákat, szokásokat és új embereket kíván megismerni minden egyes útja során. Utazott már számos alkalommal repülőn, vonaton, autóbuszon közeli és távolabbi országokba, de legkedveltebb módszere a valóságközeli utazás, amikor kevés pénzzel, gyalogosan, autóstoppal, baráti és ismerősi kapcsolatokra alapozva kel útra. Több nyelven ír és olvas, néhányat pedig tolmács-szinten beszél. Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával az Európát érintő migránskérdésről, a kvótarendszerről esett szó, és arról, hogy Székelyföld lakossága mindebben mennyire érintett. Szavai azért is hitelesek, mert gyakori utazásai során – mind a Közel-Keleten, mind másutt – megismerkedik a nép körében érzékelhető jelenségekkel, de rálátása van a felsőbb társadalmi rétegekre is. Nem profi szakértő, hanem jóval több annál, pártatlan szemlélő, hiszen általában nyelvi korlátok nélkül képes alul- és felülnézetből értelmezni világunk jelenségeit. [caption id="attachment_63457" align="aligncenter" width="960"] Berecz Edgár[/caption] – Mikor jár le a szíriai háború? Milyenek a kilátások? – A szír háború soha nem fog véget érni, mert úgy tűnik, hogy az nem érdeke senkinek. Esetleg akkor, ha a Perzsa-öböl menti országokból kifogy az olaj, vagy a nagyhatalmak meg tudnak egyezni az elosztásban. Oroszország Bassár el-Aszad embereit és kormányát pártfogolja, mivel oroszbarátok, közülük sokan még a Szovjetunióban tanultak. Nem támogatják, hogy a szíriai olaj közvetlenül Európába jusson, mivel ez csökkentheti az orosz földgáz és egyéb energiahordozók keresletét, Oroszország elveszíti így monopolhelyzetét. Törökországnak is kell a szír olajból származó bevétel. A kurdok és maga az ISIS mögött, mellett álló üzletemberek is török pénzintézetekben tartják a pénzüket. Ez a könnyen jött tőke valóságos üdítő injekció a török gazdaságnak. Az ISIS nem támadja, és nem is bomlasztja Törökországot, mert kell a biztos piac és a fedezék, illetve az élelmiszer, ami Törökország irányából érkezik. Az Amerikai Egyesült Államoknak mint nagy fegyvergyártónak – mint minden konfliktusos helyzetből a világ bármely pontján – haszna van, hiszen az elavulófélben lévő haditechnikát el kell adni, és új piacokat kell keresni az új termékek számára. – Mi robbantotta ki az Arab Tavaszt, az úgymond diktatórikus arab kormányok elleni lépéseket, amelyek végül anarchiába taszították a térséget? – Irán, Szíria, Líbia elitje és az egykori iraki vezető, Szaddám Huszein annak idején titkos egyezséget kötött, hogy aranyért adják a kőolajat olyan országoknak, amelyek nem rendelkeznek dollárkészletekkel, viszont bőven van aranyuk. Ezek az államok korábban árut exportáltak az Egyesült Államokba, hogy dollárhoz jussanak. Az arany értéke viszont stabil, nem manipulálható, mint a papírpénz. Mivel az AEÁ számára a beáramló termékek és a nyersanyag biztosította a gazdaság szinten tartását, csak vesztese lehetett volna az aranyért kőolajat stratégiának. Ily módon a szíriai, iraki, líbiai katonai beavatkozásoknak elsősorban gazdasági okai voltak, csak másodlagos cél volt a nyugati típusú demokráciák meghonosítása a „diktatúrák” helyén. – Van-e szükség az európai jellegű polgári demokráciákra a Közel-Keleten vagy Észak-Afrikában? – Nincs. Teljes bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy ott nincs erre szükség és igény. Ezek az országok kulturálisan, szellemileg, vallásilag teljesen mások. Éles törésvonal választja el őket mindattól, ami európai vagy észak-amerikai szemléletként él a köztudatban. A szír, a libanoni vagy az iraki diktatúra nem is volt olyan rossz dolog: az ország virágzott, az emberek jólétben éltek, pezsgő volt a kereskedelmi élet. Az életmódváltást, a gondolkodást, az értékrendet nem lehet fegyverek erejével rákényszeríteni ezekre az országokra. Az Egyesült Államok és Európa rájött, hogy csődbe fulladt a nyugati típusú demokrácia exportja. Olyanformán jártak, mint annak idején Vietnamban. – Miért annyira vérszomjasak a háborúskodó országok katonai vagy félkatonai szervezetei? – Ahhoz, hogy ezt megértsük, tanulmányoznunk kell az illető országok kultúráját, szokásjogát, íratlan becsületkódexét. A Közel-Keleten vagy például Afganisztánban és Pakisztánban, a lakosság sehol sem homogén. Nem szabad és nem is lehet egységes nemzetekben, esetleg nemzetiségekben gondolkodni. Ott minden egyes nép – amelyet gyakran európai segédlettel és mintára hoztak létre papíron – számos törzsre, klánra, nemzetségre oszlik, amelyek között a látszólagos egyensúly ellenére is folytonos feszültségek, érdekellentétek vannak, ám ezeket ők a saját érdekszférájukon belül képesek kezelni. Aszad és pártja nem szír, hanem drúz gyökerű. Afganisztánban a pashtu nemzetséget három alaptörvény mozgatja: a milmastia (vendégszeretet), az anavatei (menedéknyújtás az üldözöttnek) és a badah (azaz a bosszú). Adott esetben a bosszú motiválja a pártokat, a teljes klánokat. Leszámolnak egymással a múltban elszenvedett sérelmekért. Ez az európai emberek számára teljesen érthetetlen. Mint ahogyan az is, hogy a vérengzés további bosszúvágyat gerjeszt a másik oldalon, s ez így megy mindaddig, amíg fegyvert forgató ember van az illető közösségben, vagy pedig aztán jön a következő nemzedék, amely bosszúvágyat érez az atyáikat ért sérelmekért… És így tovább. – Meséltél arról, hogy két alkalommal is megfordultál Irakban az utóbbi években. Román állampolgárként mentél? Vagy magyar papírokkal? Hogyan viszonyultak hozzád az emberek? – Én mindig román állampolgárként utazom. Az észak-iraki Kurdisztánban egyébként egyfajta életbiztosítás a román útlevél. Erbilben tíz jelentős román cég van jelen. Kiválóak a kereskedelmi kapcsolatok. Egyébként ez már így volt Szaddám Huszein idejében is, a román termékek igen keresettek és közkedveltek. Az évtizedekkel ezelőtti iraki–román együttműködés gyárakat, gátakat, utakat, hidakat, kórházakat eredményezett. Észak-Kurdisztánban ma is sokan beszélnek románul, hiszen sokan tanultak annak idején romániai egyetemeken. Egyszer még egy nagyon kicsi faluban is találkoztam románul tudó emberrel, aki azonnal a házába hívott, vendégül látott és nagy örömmel, nosztalgiával idézte fel a régi szép időket. – Hogyan reagálja le Törökország az egykori Észak-Irak területén létrejött Kurdisztánt, amely kvázi független, de egy senki által el nem ismert ország? – Elég furcsán. A török hadsereg egy-egy alakulata – mint a NATO szövetségese – időnként átmegy Kurdisztánba portyázni. Gyakran hallani, hogy „véletlenül” egyszerű földművesek, szamarak, kecskék, szarvasmarhák esnek áldozatul. Ugyanakkor kemény kézzel letörik a hatóságok a török területen élő kurdok mindenféle megmozdulását. Az új kurd állam ugyanakkor korlátlan piacot is jelent a török gazdaság részére. Kurdisztánban a pénzen és az olajon kívül nincs semmi. A legkülönbözőbb árucikkek iránti igény olyan erős, hogy felülírja a politikát. A kamionok tömegei huszonnégy órás folytonossággal járnak oda-vissza a kurd–török határon. És virágzik a csempészet is a hivatalos kereskedelem mellett, érdekes, hogy a legtöbben teát csempésznek. Sokszor felvetették, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha Kurdisztánt Törökország a NATO második legerősebb hadseregével lerohanná, mint tette ezt annak idején Cipruson, amikor az Atilla-hadművelet keretében (1974) megszállta a szigetország északi területeit, és ott a mai napig báb-kormányt működtet. Csakhogy Kurdisztánt az Egyesült Államok hozta létre, s a mai napig a gyámsága alatt tartja. Törökországnak így is jó, haszna van belőle, bár a törökországi kurd területekhez féltékenyen ragaszkodik, hiszen ott bármiféle engedmény az Atatürk-féle eszmeiség feladását jelentené. – Mennyire és milyen musz­limok a migránsok? – Ez azonnal megkérdőjelezhető. A magukat muszlinként meghatározó, Európába igyekvő menekültek nem keresik a kapcsolatot az itt élő muzulmánokkal. Nem engedelmeskednek az öregek tanácsának, fittyet hánynak a törvényekre és a szokásjogra, mint ahogyan nem érzik kötelezőnek magukra nézve az Európai Unióban érvényben lévő törvényeket és rendelkezéseket sem. Furcsa és megmagyarázhatatlan jelenség az is, hogy a meghonosodott európai muzulmán közösségek sem üdvözlik a migránshordák bejövetelét. Azt mondják, hogy a hitéből kitért zsidó, a hitehagyott keresztény és a hitetlen muzulmán a legveszedelmesebb, mert nem képes ragaszkodni semmilyen értékrendhez, nem tisztel semmilyen szabályt vagy hittételt. Minden társadalomban a gyökértelenekből kerülnek ki a bomlasztó elemek, a rendbontók és a terroristák. – Miért most, a háborús események után indultak meg a menekültek, noha más esetekben jóval az összecsapások előtt, a háborús konfliktusok kitörése előtt szoktak menekülni? – Szerfölött gyanús és elgondolkodtató a háborús övezetekből származó menekültek áradása Európa felé. A migránsok elsősorban a jobb élet reményében, a fogyasztói társadalom vívmányai, a csúcstechnika által piacra dobott termékek iránti sóvárgás és a nyugat-európai szociális háló által biztosított szolgáltatások és juttatások iránti vágy miatt kelnek útra. Nem tanulni és dolgozni akarnak, csupán profitálni a jóléti társadalmak által nyújtott létbiztonságból. A nyugati világ nem látja, vagy nem akarja felfogni, nem érzékeli, hogy az a menekült, aki sem dolgozni, sem tanulni, de még integrálódni sem akar, az teher, durvább kifejezéssel élve: élősködő ezekben a demokráciákban. – Ki áll e mögött? Kinek az érdeke, hogy a közel-keleti, szír, afgán vagy más nemzetiségű, illetve az afrikai menekülteket Európára zúdítsa? – Bárki legyen is, a szándéka világos. Tönkretenni Európa gazdaságát, megbénítani a működő struktúrákat és káoszba taszítani az országokat. Ez a modern hadviselés egyik formája. Sun Tzu, a híres ókori kínai tábornok receptje ma is érvényes: a tömeget rá kell zúdítani az ellenségre. A nyugati országok kollektív öngyilkosságot követnek el. A társadalom legerősebb láncszemét, a családot már szétrombolták, és a vallás is elvesztette funkcióját. A hagyományok, a népszokások ugyancsak megszűntek. Most már a nemzeti nyelvek és a nemzettudat eltörlése következik. – Mi a garancia arra, hogy a menekültek jelentős része nem köztörvényes bűnöző? Vajon nem a börtönökből jön a határokon átrontó tömegek jelentős része, akiknek az identitásáról semmit nem tudnak a szervek, hiszen bevallásos alapon működik a regisztrálásuk. Sok esetben még az állampolgárságuk sem állapítható meg egyértelműen… Furcsa és elrettentő példák voltak, nem egy migráns több álnéven, több állampolgárságot vállalva jelentkezett be különböző országokban… [caption id="attachment_63458" align="aligncenter" width="800"] Kurd férfiak viseletben Fotók Berecz Edgár archívumából[/caption] – Semmi. Nincs garancia a tényleges menekült-mivoltra. Az európai nagyvárosokban ténfergő migránsok meglehetősen jól öltözöttek. Nem családtagokkal érkeznek, csomagokat sem hoznak magukkal, s azt sem látni rajtuk, hogy sebhelyeket viselnének, amelyeket valamilyen konfliktusban szerezhettek. És különösebben nem szenvednek semmiféle betegségben. Nincs honvágyuk. Fidel Castro annak idején (1980. április – szerk. megj.) kiürítette a börtönöket, és mintegy harmincezer embert átengedett Floridába. Sokan közülük – fehérek és afroamerikaiak vegyesen – képesek voltak a beilleszkedésre, de akadtak köztük jó páran olyanok is, akik bűnözői hajlamukat magukkal vitték és csatlakoztak az amerikai alvilághoz. – Mi lesz ennek a modern kori népvándorlásnak a következménye az európai társadalmakra, a gazdaságra, a szociális rendszerekre vonatkozóan? – Tudatos agymosás zajlik. A politikai elit és a nép hangadói elveszítették józan ítélőképességüket. Az intellektuális és szellemi elitnek, a politikumnak, a gondolkodó főknek, a művészeknek, az egyházi vezetőknek nincs kézzelfogható stratégiája arra, hogy kivédjék ezt a csapást. Gyakran bibliai idézetekkel buzdítják az embereket a menekültek befogadására és istápolására. Nem kell messze mennünk, a Szeben megyében lévő Berethalom egykori szász evangélikus gyülekezetének templomában is már ilyen felhívásokat tartalmazó posztereket látni. És az eredmény igencsak mutatkozik: zavargások, összecsapások a karhatalmi szervek és a migránsok között, véget nem érő terrorista akciók, amelyek egy részét elhallgatják. Az élet egyre veszélyesebbé válik, és lincshangulat alakul ki. A jól működő szociális rendszerek előbb-utóbb mind összeomlanak, hiszen képtelenség, hogy a nyugati országok a saját jogosultjaik és főállású ingyenélőik mellett orvosi és iskolai ellátást, lakást, utazási kedvezményeket és több ezer eurós juttatást adjanak ennek a siserehadnak. Ma már Szomáliából, Eritreából, Etiópiá­ból, Csádból, Szudánból is érkeznek jelentős tömegek, olyan helyekről, ahol nem feltétlenül a konfliktusos helyzet, hanem a nyomor és létbizonytalanság készteti útra az állampolgárokat. – Hogyan érinti mindez Romániát? – Egyelőre nem vagyunk célország. Itt, ahol minimálbéren tartják a lakosságot, s tulajdonképpen az aktív réteg jelentős része – mintegy 4 millió ember – vendégmunkásként dolgozik az Európai Unióban és másutt, nincsenek olyan feltételek, hogy a messziről jöttek számára ígéretes legyen a terület. A négymilliós migránskontingenssel, Románia Szíria mellett jelenleg a legnagyobb kibocsátó ország a világon! A Székelyföld elmaradottsága, elszigeteltsége, gyenge infrastruktúrája sem vonzó. Az agymosott migránsok gazdagabb térségekbe vágynak, ahol komoly segély van, fogyasztási kultúra és magas szintű az ingyenélés esélye. – És mi a helyzet a kvótarendszerrel? – A németek időközben rájöttek, hogy a nagy lelkesedéssel behívott migránsok zöme teljesen szakképzetlen, akik nem tudnak, ráadásul nem is akarnak dolgozni. Ezért találták ki, hogy a tagállamok között osszák szét a bevándorlókat. Romániának is jutott egy kontingens – amit nem vernek ugyan nagydobra –, de ezek az emberek valódi menekültek: szírek, kurdok, afgánok, s nem az EU-ból kitoloncoltak, hanem többnyire itt értek partot a Fekete-tenger román partvidékén, vagy pedig Bulgáriából jöttek át. (Kb. 2000 menekült, annak ellenére, hogy az Európai Bizottság 4180 fős kontingenst állapított meg 2017 júliusában Románia számára – szerk. megj.) – Hogyan látod a lakosság helyzetét, hogyan viszonyulhatnak a székelyföldiek a migránsokhoz? – A legnagyobb probléma az, hogy senki nem készítette fel a lakosságot. A tudatlanság és az álinformációk sokasága rengeteg kárt okozhat, ha a hétköznapi ember egy kalap alá veszi a terroristákat a közel-keleti menekültekkel. Zsigerből utálják a muzulmánt vagy a színes bőrűt, anélkül, hogy különösebben képesek lennének megindokolni, hogy miért. Az információválság diszkriminációs problémákat is okozhat. A migráns és az európai ember közötti óriási nyelvi és kulturális szakadék áthidalása több évtizedes, több generáción át tartó folyamat. Javasolnám a felelősöknek, hogy dolgozzanak ki erre nézve valamiféle stratégiát. Nem ártanak a nyelvi, földrajzi, kulturális és gasztronómiai ismeretek akkor sem, ha az illető más vallású, színes bőrű és turista, vagy egyszerűen csak kapcsolatot kereső üzletember. Nehogy lokálpatriotizmusból, vaskalaposságból nullásra vizsgázzunk. Nem az elvétve felbukkanó esetek a mérvadók, hanem a tömeges bevándorlás, illetve a betelepítés, esetleg az invázió. Hadd lássuk, hogy mi a teendő ebben az esetben! Hogyan oldjuk meg a problémát és találjunk megoldásokat. Szicília kis falvaiban mindennaposak az összetűzések a lakosság és a migránsok között, nem egy verekedés végződik lincseléssel. – Élnek-e Székelyföldön musz­limok, illetve harmadik világból érkező állampolgárok? – Igen. Ismereteim szerint török, bangladesi, marokkói, libanoni emberek élnek, közülük többen le is telepedtek. Többségük családos, magyar vagy román nemzetiségű felesége van, mások üzletemberek, de mindannyian az itteni befogadó közösség bizalmát élvezik, több nyelven beszélnek, jól képzettek, akik munkájuk jövedelméből kívánnak megélni. – Hogyan reagálják le a mostani inváziót – például – a németországi másod- vagy harmadgenerációs muszlimok? – Számukra ez egy csapás, mert a rendezetlen tömeg, amely beáramlik oda, semmilyen törvénynek, szokásnak nem engedelmeskedik. Ahogyan kizárja magát az állam törvényességéből, ugyanúgy nem érzi kötelességének a vallás előírásainak betartását sem. Folyamatosan rontják a letelepedett, adót fizető és szorgalmas iráni, török, kurd, pakisztáni származású polgárok helyzetét. A régi „migránsok” féltik a kenyerüket és a biztonságukat, maguk is azt gondolják, hogy nehéz idők kezdetén járunk az új menekülthullám miatt, amelynek ismeretlenek a játékszabályai, illetve nem hasonlít azokhoz a helyzetekhez, amikor klasszikus módon zajlott egy-egy helyszínről bizonyos csoportok menekülése. Gondoljunk itt a szovjet fennhatóság alá került országokból távozó magas rangú katonatisztekre, polgárokra és arisztokratákra, az 1956-os magyar forradalom utáni helyzetre, amikor több százezer ember lépte át a vasfüggönyt, akiknek körében azonban magas volt az integrálódási hajlandóság, akár Nyugat-Európában, akár Észak-Amerikában vagy Ausztráliában letelepedve, hogy néhány beilleszkedésre fordított év után ők, majd a gyermekeik is hozzájárultak az őket befogadó országok prosperálásához. – Jelenthet-e számunkra veszélyt a migránsáradat? – Nem. Közvetlenül nem. Románia nem célország. Ha úgy nézzük, még tranzitzónának sem felelünk meg, mert sok kockázattal jár az idejutás, s ha valahogy bejutott a migráns, még mindig messzire van – a schengeni övezeten kívül, több országhatáron túl – a biztonságosnak remélt osztrák vagy német területtől. Ne fájjon a fejünk, nem nagyon lesznek itt problémák a migránsok miatt, mert a hazai vezetés a megszokott módszereivel, a csűrés-csavarással, a halogatással képes lesz kilábalni a bajból… A közvetett jelenségektől azonban nem menekülhetünk, hiszen több millió állampolgárunk külföldön dolgozik. A Székelyföldön is alig van olyan család, amelynek egy-két tagja ne tartózkodna pénzkereset végett időnként valamelyik nyugat-európai államban. Válságos időket élünk, ma már az 50-60 évesek is elmennek külföldre dolgozni. Legutóbb épp egy olyan hirdetés keltett nagyobb feltűnést, amelyben – felső korhatár nélkül – férfi szobalányokat kerestek német nyelvterületre. A helyi elit azonban nálunk kifejezetten jól él, a hasznot, az „alantas” társadalmi kategóriák révén keresett javakat azonban nem kívánja megosztani. Romániában – láthattuk a nyilvánosságra hozott statisztikák alapján – továbbra is nagy a szakadék a leggazdagabb és a legszegényebb kategóriák között. Ha nem vezetnek be itt konkrét és valóságosan működő lakosságmegtartó intézkedéseket, akkor a jobb élet reménye továbbra is erősebb lesz a hazaszeretetnél, és fiataljaink menni fognak Nyugat felé. Hogy ki veszi át a helyüket? Az biztos, hogy nem valamiféle elit, hanem egy igénytelenebb, képzetlenebb, de alkalmazkodni képes népesség… Itt azonnal elérhető kedvezményes hitelekre lenne szükség, működő első ház programra, biztos munkahelyekkel, megfelelő jövedelmekkel, s a vállalkozók akár azt is megtehetnék, hogy különböző bónuszokkal, hűségprogramokkal keltsék fel a pályakezdőkben az érdeklődést és a ragaszkodást a szülőföldközeli helyekhez. – A helyzet azonban nem fog olyan gyorsan és látványosan megváltozni. Mit tehet a székelyföldi kisember, hogy átvészelje ezeket a nehéz időket, s még meg is maradjon? – Első és talán a legfontosabb a helyzetfelismerő képesség. Alkalmazkodjon és alakuljon maga is a megváltozott életkörülményekhez. Tanuljon, fejlessze magát, keressen alternatív megoldásokat, mert a butaság, a tájékozatlanság, a közömbös magatartás a szegénység melegágya. Használjon ki minden lehetőséget, próbáljon tőkét kovácsolni mindenből, ami lehetséges. A megszokott nyakas, merev, konok és fafejű hozzáállás nem túl szerencsés. A nyelvtudás, az új technikák és technológiák ismerete fontos, de igazi tőkét manapság az információ jelent… Ha nem szaporodunk, és nem biztosítunk jó nevelést, akkor mi leszünk az a kontingens, amely Nyugaton kiszolgálja az ottani elitet (is), illetve részt vesz majd abban a logisztikai munkában, a rendfenntartásban, a szociális ellátásban, amely a menekülthullám, s annak be nem illeszkedett következő generációjának kordában tartásához szükséges. A folyamatos külföldi munkavállalás már nálunk is kikezdte a családok jelentős részét. Ha ez még sokáig így tart, akkor nincs túl sok remény arra, hogy nemzeti(ségi) közösségünk fennmaradhasson. A politikum által javasolt és működtetett kis lépések módszere csődöt mondott, egyike a sok-sok zsákutcának, amelybe befutottunk 1990 után. Az egyházaink, a civil szervezeteink is tanácstalanok, amikor alternatívát kell felmutatni az elvándorlásra. Templomok épültek, egyéb közösségi terek újultak meg, de mit érünk velük, ha nem lesznek hívek, ha nem lesznek polgártársak, akik belakják ezeket a helyeket?! Én úgy látom, hogy a Visegrádi Négyek politizálása egy egészséges elképzelés, amelynek akkor van és lesz nagyobb létjogosultsága, ha képes magához vonzani a szomszédos kelet-közép-európai országokat, és létrejöhet itt egy kelet-európai államszövetség. Én egy olyan formációra gondolok, mint a másfél száz éve felvázolt Duna menti konföderáció, vagy a szomszédos országokkal kibővített és a szövetségi eszme mentén működő Osztrák–Magyar Monarchia „továbbfejlesztése”, azoknak az elveknek a mentén, amelyeknek kibontakozását száz évvel ezelőtt épp a nyugati demokráciák akadályozták meg. Ily módon felértékelődik az itteni őshonos népek és nemzetiségek szerepe. A közös veszély felismerése felértékeli kinek-kinek az önazonosságát, amelyet csakis itt élhet meg a maga teljesen kibontakozó valóságában. Élhető, prosperáló és gazdaságilag is erős, keresztény erkölcsön, polgári és konzervatív államszerkezetben képzelhető el a tágabban értelmezett régió, a Kárpát-medence, a magyarság és a szomszédos népek jövője. Más alternatíva nemigen van. Illetve létezik, de az már nem a miénk. Simó Márton