Olvasom Sarány István főszerkesztő úr cikkét a Hargita Népe napilapban, melynek címe Gyertyaláng volt. Sokak nevében köszönöm az írást, mert 85 évet éltem, de nem tudtam feleletet adni erre a kérdésre, csak annyit, hogy: Így örököltük őseinktől. Remélem, sokan felfigyeltek erre, egy nagyon értékes írásra. Olvasás közben jutott eszembe, hogy kisiskolás koromban gyűjtöttem a meséket (nannyótól, aki 1881-ben született, én még csak 14 éves voltam). Megkerestem a Gyertyaláng című mesét, amely úgy hangzik: Nagyapám (nagyapó) ott ült a szokott helyén, a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tűzre. A szűzdohány füstje kék felhőbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng. Mi gyerekek a mennyezetig érő, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hűségesen elénekeltük a Mennyből az angyal összes verseit. Ezután apám felolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár a karámba szorított birkanyájnak az éhes farkasfalka. Kis idő múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénember hangján: – Aztán tudjátok-e – kérdezte –, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony? – Akkor született a Jézus Krisztus – felelte Margit húgom okosan új babaháza előtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá. – Ez igaz – mondta –, merthogy ő volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tűzhöz, elmondom, hogyan keletkezett. Köréje gyűltünk a szőnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám. – Hát az úgy volt – kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából –, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel-tornyát, s annak ledőlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van. Aki rest volt megművelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett belőle a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregető rágyújtotta jótevőjére a házát. Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájuk szabadította a sötétséget és a hideget. A nap eltűnt az égről, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrabolt földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebből az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erősen az idő, amikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot és azt mondta neki: – Eridj le, hű szolgám, s nézz körül a földön, melyet mohósága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, akiben még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében, én pedig majd az utolsó előtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája. Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot. A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka szárazra fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabőr bundáért meggyilkolta apját a fia, s akinek még tűz égett a kemencéjében, az fegyverrel őrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem. Lassanként kiért a városból, s ahogy a dűlőúton haladt fölfelé a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva. Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta, vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtől. – Minek kínlódsz ezzel a fával? – kérdezte az angyal. Hiszen ha tüzet gyújtanál belőle magadnak itt, állsz és megmelegedhetnél mellette. – Jaj, lelkem, nem tehetem én azt – felelte az ember. Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, akik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok. Az angyal megsajnálta az embert és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt. Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergő kisfiú odahúzódtak a tűz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban. – Édesanyám, éhes vagyok… – nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elővett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek. – Miért nem eszed meg magad a többit? – kérdezte az angyal. Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz. – Az nem baj, ha én meghalok – felelte az asszony – csak legyen, mit egyék a kicsi fiam. S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe. A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt: – Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból, ők is éhesek, s nincs tűz a házukban. Megosztanám velük is ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tűznél! Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tűzhöz és a kenyérhez. S pontosan ekkor érkezett el az utolsó előtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. Úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre és megkegyelmezett az emberi világnak. Azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá és minden reggel későbben távozik, hideg támad és befagynak a vizek, s sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő rosszat. – Ez a karácsony igazi meséje – fejezte be nagyapánk ott, a kandalló mellett azon a régi-régi karácsony estén – Én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól és emlékezzetek rá. Mert ez a mi emberi világunk újraépíteni kezdi a Bábel-tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és előítéletekből, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben élő gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól. Ha így halad az élet a bolygón, akkor a mese valóra válhat, mert hovatovább fogy az égő gyertya az emberek lelkében. Ez pedig katasztrófához vezethet az egész világon. Mihály Domokos, Kászonújfalu [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]