borús égbolt
Miért szégyen szakmát tanulni?
Elég sokszor igénybe veszem a tömegközlekedés nyújtotta lehetőségeket, ezáltal pedig gyakran kerülök kapcsolatba számomra idegen személyekkel. Mert ha az ember leül a buszon, és van mellette valaki, akkor jót tesz az utazásnak, ha a köszönés kíséretében szóba is elegyedünk az illetővel – legalábbis én így gondolom, és eddig egyetlen alkalommal sem bántam meg. Legutóbb is egyik községbe igyekeztem, és egy középiskolás fiatalemberrel beszélgettem menet közben: ahogy az ilyenkor lenni szokott, szóba került az időjárás, körberágtuk a globális felmelegedés problémáját, megtudtam, hogy ő is szereti a jégkorongot, azonban amikor arról kérdeztem, hogy mit tanul, lesütötte a fejét és azt mondta, hogy szakmát. Nem az első eset, hogy a fejlesütést e téma kapcsán tapasztalom, és továbbra sem értem, hogy az miért szégyen? Manapság mindenki irodában szeretne dolgozni, menedzser akar lenni, vagy „minimum” főnök, aki utasításokat ad, és úgy keres sok pénzt, hogy voltaképp nem csinál semmit. Legalábbis véleményem szerint ez a tévképzet él, közben pedig úgy kell keresni a jó szakembert, szakmunkást, mint a fehér hollót. Elég, ha csak az álláshirdetésekre nézek: majdnem minden másodikban szakembert keresnek, és mivel nem találnak az elvárásoknak megfelelő személyt, olyakor akkora fizetésekért alkalmaznák a jelentkezőt, amennyit hozzávetőleg külföldön keresne. Mert a jó autó-, víz-gáz- és villanyszerelőre mindig szükség van, mint ahogy asztalosra és esztergályosra is, de bármelyik szakmát idesorolhatnánk. Úgyhogy szakmát tanulni egyáltalán nem szégyen, sőt eljöhet az idő, amikor sokkal jobban megéri, de az is lehet, hogy már most ott tartunk. A beszélgetőtársamnak is felvázoltam mindezt, és örömmel vettem tudomásul, hogy igazat adott, sőt mintha kedvet is kapott volna az egészhez. Kapjon is kedvet mindenki, akinek egy cseppnyi tehetsége is van valamelyik szakmához, hisz az irattömbök nem javítják meg a villanyt, mint ahogy a menedzsmentterv sem szereli fel az új vízcsapot.
Kertész László
