borús égbolt
Mi leszel, ha nagy leszel?
Azt mondják, hogy mindig a jövőbe kell tekinteni, jobb, ha hagyjuk a múltat, mert az már úgyis eltelt. Van benne igazság, azonban egy jó nosztalgiázás élménye szerintem semmivel nem hasonlítható össze, s jó, ha néha egy jelképes időutazáson részt vehetünk. A napokban egyik volt osztálytársammal beszélgettem, és mondanom sem kell, alig vártam, hogy szóba kerüljenek az általános iskolás emlékek. Beszéltünk tanulási módszerekről, csínytevésekről, s arról, hogy már akkoriban mennyire látszott, ki melyik szakmára „hajlamos”. Beszélgetőtársam mindig azt hajtogatta annak idején, hogy a sport világában helyezkedne el a legszívesebben, és lám, most kosárlabdaedző, kisgyermekeket tanít és egyben nevel a sport szeretetére. A fiú, aki a füzetjei hátuljába autómárkák logóit rajzolgatta, most sikeres autószerelő, a legfinomabb tízóraikkal érkező osztálytársunkról pedig nemrég tudtam meg, hogy a szakácsi pályát is kipróbálta. A magam helyzetéről annyit, hogy ameddig a többieknek kiütéseik voltak a fogalmazásórától, én alig vártam, hogy papírra dobjak egy történetet, akár egy élménybeszámolót. Emlékszem, ha sikerült elkapni a fonalat, akkor csak úgy ömlöttek a szavak, és ez mind a mai napig így van. Gyermekkoromban mindig azt válaszoltam a címben olvasható kérdésre, hogy sikeres sportkommentátor akarok lenni, bejárom a világ nagy stadionjait, olyan sporteseményekre jutva el, amelyekről sokan csak álmodnak. A szüleimmel mind a mai napig nevetünk azon, ha szóba kerül, amikor régen focis videójátékozás közben be nem állt a szám.
Az egyértelmű jelek ellenére többünk még a középiskola befejeztével sem tudta, hogy milyen pályát válasszon. Tavaly nyáron láttam egy kisfiút, aki a kilyukasztott flakonból vizet spriccelt, és szirénázó hangot kiadva szaladgált a tömbházak között. Ki tudja, lehet, hogy évek múlva majd egy bátor tűzoltót köszönthetünk a személyében.
Kertész László
.jpg)
