Amint arról a Műhely melléklet múlt heti számában hírt adtunk, a bukaresti Cseh Központ kiállítóterében, a Jövő múzeumában, a csíkszeredai Koter Vilmosnak nyílt kiállítása július 6-án. A szeptember 6-ig látogatható kiállítás címe Our story is better than yours / A mi történetünk jobb mint a tiétek. Két munkát foglal magában, az egyik egy installáció, a Plaything of Power / Hatalmi játékszer, amely egy végtelenített mozgásban lévő, fel–le–felvont székely zászló, egy esettanulmány többség és kisebbség viszonyáról, feszültségeiről, ellentmondásairól, nemzetek állandó felemelkedéseiről és bukásairól. A másik a What if…? / Mi lett volna ha…? címet viseli. Két fotóból áll, amelyeken, a #rezist tüntetések környezetében, egy valós és egy elképzelt szituáció villan fel. Ugyanabban a tüntető tömegben egyik képen egy hatalmas román, a másikon egy hatalmas székely zászló jelenik meg a magasban. A kiállítás kapcsán beszélgetett a művésszel Túros Eszter művészettörténész. [caption id="attachment_74212" align="aligncenter" width="1000"] #rezist. Valós és képzelt helyzet Fotó: Koter Vilmos[/caption] – Ha megnézzük a mozgásodat, észrevehető, hogy az utóbbi években elég gyakran tűnsz fel Kolozsváron, illetve Bukarestben. Mesélj egy kicsit erről az ingázásodról a nagyvárosok között! Mikkel foglalkozol ezekben a városokban? – Az életterem sokat változott az elmúlt évek során, egy kicsit nomád életet is élek, ami attól függ, hogy mivel foglalkozom, milyen munkát végzek. Például a reklámiparban dolgoztam Bukarestben, ezért egy pár éven keresztül ott éltem. Kolozsváron megmaradtak a szakmai kapcsolataim és több olyan projekt volt, amelyben ennek köszönhetően részt vettem. Románia-szinten leginkább ezek a központok, kultúra és művészet szempontjából. Nyilván ezek mellett jelentős még Temesvár és Iași is. – Ahogy ezekben a városokban megjelensz a munkáiddal, mintha mindig valamiféle alternatív nyilvánosság felé fordulnál. Gyakran ezeknek a központoknak a nem központi terein tűnsz fel. – Az évek során több köztéri beavatkozásom volt Kolozsváron, Bukarestben inkább intézményekhez kötött volt a tevékenységem. Most is a Cseh Központban állítok ki, ami egy intézmény, de Kolozsváron inkább volt jellemző, hogy a közterekben gondolkodtam. Hogy ezek mennyire központi terek, függ a kontextustól, a témától, a projekt jellegétől, amelyben együttműködök másokkal. – Hogy keveredtél ebbe a mostani történetbe, ebbe a térbe? Miért éppen a Cseh Központban állít ki egy csíkszeredai művész Bukarestben? – Meghívtak, de erre több válasz is van. Köze van nyilván a szakmai tevékenységemhez, a tematikákhoz, amelyekkel foglalkozom, de ugyanakkor a Cseh központ jellegéhez is, ahhoz, hogy a Future Museum-ban milyen kiállításokat próbálnak bemutatni vagy milyen problémákkal akarnak foglalkozni. Fontos, hogy a Cseh Központban nemcsak a saját kultúrájukat akarják népszerűsíteni , hanem együttműködnek a helyi szakmai közösségekkel és foglalkoznak az adott országban felmerülő nehézségekkel. Például több olyan romániai alkotónak volt ebben a térben kiállítása, akik kivándoroltak. Jelenleg ez egy komoly gondot jelent, mivel már nagyon sokan elhagyták az országot a jobb megélhetés reménye miatt. – Mitől múzeum? Miért a jövő múzeuma? – Koncepciójában az. Egy jövőképet próbálnak felvázolni a művészeten keresztül. Feltárni, megmutatni olyan társadalmi-politikai kérdéseket, amelyek érintetlenek, kevéssé ismert jelenségeket a „jövő oltárán” – ahogy ők fogalmaznak. – Volt konkrét elvárás a kiállításoddal kapcsolatban? [caption id="attachment_74213" align="aligncenter" width="1000"] Installáció és fotók a Jövő Múzeumában. Politikai művészet Fotó: Koter Vilmos[/caption] – Konkrétan arról nem esett szó, hogy tematikailag mivel kellene foglalkoznom. Ők ilyen téren semmilyen irányt nem szabtak. Az igazgató, František Zachoval nem azt a vezetői pozíciót vállalja fel, hogy kurátorként megmondja a művésznek, mivel foglalkozzon. Az elején több témát felvázoltam, ami foglalkoztatott, és erről beszéltünk. Ezek a párbeszédek fontosak, mert én sem vagyok annak a híve, hogy valami öncélú legyen és aztán ez a téma felkeltette az érdeklődését František-nek. – Akkor beszéljünk a témáról! A címe: Our story is better than yours / A mi történetünk jobb mint a tiétek… – Lényeges a cím, mert összefoglalja a kiállítás problémakörét. A történet szó, a sztori arra a kitalált történetre céloz, amely létrehozza a nacionalizmust, tehát azt a nemzeti ideológiát, ami valahogy a jelenleg dicsőített törzsi formarendszernek – a nemzetállamoknak – az alapját is képezi. Mert minden nemzetnek van egy olyan álláspontja, amely szerint az ő történelmük, az ő mitológiájuk jobb, mint a másiké. Az évszázadok során ezek mitizálódtak és erre utal a cím. A valóságtól elszakad a fikció, tehát soha nem az igazságon alapszik a mitizálás. Ismerjük ennek a szélsőséges formáit a huszadik században. – Miért éppen a székely zászlóra épül az egész kiállítás? – A zászló önmagában megmutat egy lényeges problémát, ez pedig a kisebbség problémája. A zászló ugyanakkor képezheti ezt a mitizált narratívát minden nemzet számára. Ugyanakkor egy olyan világban, ahol a nemzeti szimbólumokat használjuk, mert az országoknak megvannak a zászlóik, a himnuszaik, ezt tiltani mint identitás, nevetséges, hatalmi erőszakot is jelent. Annak ellenére, hogy a valós problémát a mitizálásban látom, hogy mi jobbak vagyunk mint a másik, vagy hogy a szomszéd mindig nacionalistább. Figyelembe kell vegyük ugyanakkor azt a rendszerformát, amiben a mai társadalmaink élnek. És hogy ezen belül a szimbólumok tiltása vagy megengedése mindig egy hatalmi pozícióból történik. Az emberek akaratától függetlenül. Kihasználják, kisajátítják ezt. Az embereket terelik egy ideológia, egy mítosz mellé, mert a közösségek mai napig igénylik ezeket, szükség van egyfajta történetiségre, amiben elhelyezhető a személyes történet. – Többféleképpen mutatsz fel egy kérdést, több szemszögből. Egy bizonyos távolságot tartva enyhe iróniával szemléled azt, eljátszadozol fiktív lehetőségekkel és kérdéssel zársz. „Mi lett volna, ha…?” Mi lenne ha...? Gondolkodtál lehetséges válaszokon is? – Ez egyfajta művészi elemzés. Nem egyszerű dolog ezt egy távolságból látni vagy vizsgálni magát a kérdést. Kényes is mindkét fél számára. Nekem is. Ebben a közösségben nőttem fel. Nehéz úgy elemezni, hogy bizonyos dolgok ne befolyásoljanak. Nehéz elkerülni az elfogultságot. Ugyanakkor megpróbálom ezt az egészet áthelyezni egyfajta világi szintre. Így az ember jobban megértheti azokat a lokális problémákat, kérdéseket, amelyek léteznek. Megvan a kisebbségeknek az a félelme, hogy az évtizedek, évszázadok során eltűnnek. Most úgy gondolom, hogy a reális, valós félelmünk az kellene legyen, hogy maga az emberiség fog eltűnni, ha nem vagyunk képesek egységesen lebontani azokat a mitizálásokat, amelyek szétválasztanak minket, és valahogy meg kellene próbálni egységesen fellépni azokkal a problémákkal szemben, amiket mi okoztunk. Az emberiség most már geológiailag hagy nyomot, geológiai erővé lépett elő, ez nagyon lényeges. És ezen kellően változtatni csak egységesen lehet. Az, hogy Kínában vagy bármelyik más országban megnő a légszennyezés vagy a környezetre egyre nagyobb negatív hatást gyakorolnak bárhol a világon, ez most már mindannyiunkat érint, ez mindannyiunknak problémája. A nagyszüleink ilyen ténnyel nem kellett szembesüljenek, nem kellett megértsenek egy ilyen súlyos dolgot. Látható, hogy számunkra is még mindig nehéz ezt megérteni. Egy picit eltávolodtam. – Nem feltétlenül, mert rávilágítasz a korábbi munkáidra is, illetve így a mostanit is könnyebb elhelyezni, értelmezni, például azt, hogy végül miért a #rezist kontextusába helyezed a kérdést… – A kérdés az ország és kisebbség viszonya, hogy az ország problémái kire tartoznak. Nálunk nagyon sokszor van az a hozzáállás, hogy az ország problémái nem tartoznak ránk, a mi problémáink csak kisebbségi jellegűek. De ez téves, mert ha bármilyen formában szeretnénk, hogy ez a hatalmi játék átalakuljon, akkor nyilván teljes mértékben részt kell venni, ott kell lenni. Van ez a hozzáállás, hogy mi jobbak vagyunk, mint a másik, miközben a problémák egyre inkább mindannyiunkra tartoznak. A zászló egy ilyen kérdés is volt, amit nem feltétlenül akartam túlmagyarázni. Miközben rendszeresen kijártam ezekre a tüntetésekre és láttam a kanadai, olasz, amerikai zászlót, felmerül a kérdés, hogy mit jelentene ebbe a környezetbe behelyezni a székely zászlót. Elfogadható? Nem? Ott kellene lennie vagy sem? – Mennyire tűnt ez szürreális lehetőségnek? – A tüntetések során barátaimmal, akikkel kint voltunk, beszélgettünk erről. Az elején, úgy gondolom, teljes mértékben beépülhetett volna. Később a tüntetéseknek is lett egy nagyon más hangulata, szimbolisztikailag nagyon dominánssá vált a román lobogó. Ennek volt egy ellentmondása is, mert az ellentüntetéseken, amik Cotroceni-ben voltak, azokon is eladható volt és szó szerint termékké vált a zászló. Este átjöttek a nénikék és ott is árulták. Tehát az is kérdés, hogy mit jelent, amikor fogyasztási cikké válik a zászló? Mit jelent, amikor így tobzódnak a nemzeti szimbólumok? Amikor mindenhová azt kezdjük kirakni? Igazából a szimbólum már csak egy kirakati tárggyá válik. Ne feledjük a 90-es évek Funar-korszakát, amelyben a szemetes is piros-sárga-kék volt, meg hogy mennyire szembetűnő és mennyire sértő, amikor a másik viszi ezt túlzásba. – Látsz lehetőséget arra, hogy ezek a problémák enyhüljenek? Hogy egészséges használatok alakuljanak ki? – Elnézve az utóbbi időszakot, hogy miként próbálnak például a mi esetünkben nyomást gyakorolni hatalmi szinten, kezdve a Városháza feliratokkal kapcsolatban, hogy mennyire banális szintre le tud süllyedni ez az egész – gondoljunk a helységnévtáblákra, akkor érződik, hogy igazából tényleg csak a hatalom vesz részt ezekben a játékokban. A közember ebben nem tud józanul részt venni. Közben meg látjuk, hogy például a bolti áruk esetében mindenfélét lefordítanak számtalan nyelvre, és nem merül fel az a kérdés, hogy mi az a kisebbségi létszámküszöb, hanem egyszerűen ezt meg lehet csinálni piac szempontjából – de a piac az egy más történet. – Amit most művelsz az politikai művészet. Úgy tűnik, mind markánsabban fordulsz olyan kérdések felé, melyek politikai dimenziókat is öltenek. – Régebb is nagyon szerteágazó volt az érdeklődésem. A problémák megértéséhez fontos, hogy az ember minél több szögből, akár értelmezési mezőből tudja azokat megközelíteni. A nyelvi kérdés már korábban is foglalkoztatott, azt értelmeztem is egy bizonyos formában Kolozsváron, de így van. Az elmúlt évek során egyre inkább hangsúlyossá válnak a társadalmi jellegű kérdések a munkáimban. Ami egyrészt érthető, mert a problémák ezen a téren születnek meg, és a megoldásokat is valahol ezen a szinten kellene megtalálnunk – itt legyen szó például a természettel kapcsolatos kérdésekről. Helye van a poézisnek is, a poétikának a művészetben, annak, hogy értelmezünk különböző kérdéseket, de egyre inkább fontos, hogy tudjunk ezekre valamilyen valós megoldásokat találni, mivel a művészeten keresztül ezt szerintem nem lehetséges. A művészet csak egyfajta elemzést tud nyújtani, és akár adhat egy lehetőséget a párbeszédre vagy a gondolkodásra. De amint az éghajlattal kapcsolatos ökológiai kérdés problémáival szemben csak politikailag lehet valósan fellépni, úgy ebben a kérdésben is. És ez nemcsak egy nemzet problémája, hanem az emberiséget érinti. Jelenlegi politikai rendszereink nagyon rövid időre vannak berendezkedve, négyéves szakaszokra, és többnyire rövid távú gondolkodást képviselnek. Emiatt nagyon nehéz bármit is előrevetíteni, és ezt gyakorlatba ültetni, meg is valósítani. És ugyanakkor látjuk, hogy a politika eltávolodik egy racionalitástól, amivel egyre nagyobb problémáink vannak, mert csak a hatalomközpontúság marad, tehát a hatalom megszerzése és megtartása. – Mit gondolsz, Csíkszeredában működne-e egy ilyen problémafelvetés, egy ilyen kiállítás? – Ez elsősorban függ attól, hogy milyen intézményeink és milyen kiállítótereink vannak. Jelen pillanatban elég kellemetlen az a kép, amit látunk. Nagyon sok alkotó van ebben a városban, de valamiért az individuális út marad mindannyiunk számára. Számtalan próbálkozás volt, de azok mindig akadályokba ütköztek. – Milyen volt a bukaresti fogadtatás? – Nehéz még ezt elemeznem, hisz nemrég nyílt a kiállítás és a végére tervezünk egy beszélgetést, vitát a témáról. Egyelőre nem látom át, hogy ki az, aki eljött és ki az, aki nem. A cseh Facebook-oldalon hozzászólóként megjelentek fake felhasználók, akik azt állították, hogy a székely zászló egy fasiszta szimbólum. Nyilván ez több mint túlzás. Jelen esetben nem az, elég egyértelmű. Azzá válhat, de remélhetőleg ez nem történik meg. Az mindenki számára problémát jelentene.