Számomra személyes ügy is az úzvölgyi magyar hősök temetőjének ügye. Egyik nagyapám, dr. Thurzó Nagy László, 1917-ben mint miskolci 10-es honvéd részt vett az Úz-völgyében, a Poiana Uzului előtt vívott harcokban. Jó barátja, Sassy Csaba romantikus lelkű költő (Sassy Attila neves festő, Kaffka Margit egykori szerelme testvére) 1931-ben Miskolcon megjelentette háborús naplóját, Hét ország frontján, 1915–18 címen. Ebből idézek: „1917. február, Csíkzsögöd Nem hiába mi vagyunk a 39. honvéd hadosztálynak egyetlen olyan ezrede, mely színmagyar vármegyékből rekrutálódik, a borsodi, hevesi és alsózempléni fiúk mindig ott vannak, ahol a legnagyobb a veszedelem. A Zlota-Lipa, Korpiec fronton minket küldtek ki a Dnyeszter-frontra. Most is minket küldtek ki a Gyimesi- és Békási-szoroshoz 26 kilométer kiterjedésű frontszakaszt védelmezni. Legújabb feladatunk még megtisztelőbb. Nekünk kell a Magyaros–Sövérjes–Lápos állásokat visszafoglalni az orosztól.” Részletesen leírja a Magyaros-hegycsúcs bevételét (1917. március 1–10.) Sáfrán Géza alezredes, ezredparancsnok vezetése alatt. Többek között beszámol Károly király 1917. június 16-i csíkszeredai szemléjéről, az augusztus 8-i súlyos, nagy veszteségekkel járó, de sikeres ütközetről. Kéziratok és több száz ott készült fénykép, egyéb dokumentumok vannak családunk birtokában ezekről az erdélyi harcokról. Főként oroszok, s nem románok álltak velünk szemben – de akkor nagy magyar győzelem született. Küldök három részletet az ott harcoló Sassy Csaba verseiből: „Székely bajtársak! Küzdjetek mivélünk. A háromszínű lobogó alatt, Szemünk szikrázzon és hulljon a vérünk, Amerre csak a csapatunk halad. Meglássátok, hogy ha mi összefogtunk, Patakként ömlik majd a muszka vér S ha mi egyszer az ellenségre rontunk. Aki követ, csak a nyomunkba ér. ... Székely bajtársak! Küzdjetek mi vélünk! A tízes honvéd cserbe sose hagy, Az ellenségnek ha szemébe nézünk, Minden mosoly az ajakára fagy.” Fél év múlva már más volt a hangulat: „Rongyos a dolmányom, / Hejh! Hogy is ne lenne, / Három ország sarát / Megfeküdtem benne. / Cserepes a szám is, / Őszi szél kifújta, / Ha Te megcsókolnád, / Meggyógyulna újra... / Piros lenne újra. A Magyaros alján / Sűrű ködök járnak, / Vége lesz, vége lesz / Nemsoká a nyárnak. / A dalos madárnak / A szavát se venni,/ Nem lehet itt, rózsám, / Örömöt nevelni, / Jókedvűnek lenni. (Magyarospatak, 1917 augusztus) Végül ugyanonnan, 1917. november 1-jén, a Sirató ének halottak napjánból: Úz-völgyi halottak! Pihenő bajtársak! Minékünk a sorsunk új ösvényt mutat.... S idehagyjuk minden emlékét a nyárnak S a ti sírotokhoz vezető utat... De ti azért soha sem maradtok árvák, A ti emléketek mindörökre szent! Akik az Úz-völgyben szemöket lezárták, Kiket elsápasztott őszi naplement... Nem lesztek felejtve, szívünkből kivetve, Híretek, nevetek mindörökre él, S róla nem az Úz-völgy fehér fakeresztje ... Nem a szálló, kósza, kóbor esti szél, De örökkön álló kőemlék beszél. EP-képviselőink felhívhatják erre a fölháborító gyalázatra Európa figyelmét! Jeszenszky Géza