Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 címet viselte a Magyar Nemzeti Galéria nagyszabású, az erdélyi képzőművészeti élet változatosságát bemutató kiállítása. Lapunk Műhely melléklete nem sokkal a megnyitás után, április 30-án közölte a kiállítás kurátora, Szücs György művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese gondolatait a kiállításról. A tárlatot zárása előtt Szabó András képzőművész, a Nagy Imre-hagyaték kurátora is meglátogatta, az alábbiakban itt szerzett élményeit osztja meg. [gallery link="file" ids="10230,10231"]   Csodálatos kiállítást zártak a múlt hét vasárnapján. Augusztus 11-én nézhettem meg a Magyar Nemzeti Galéria D szárnyában. Címe: Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990. Megálmodó kurátora Szücs György művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese. Azon kevesek egyike ő, akit lelki alkata olyan érdeklődés-komplexitással ruházott fel, amely lehetővé tette számára annak a tiszta nemzeti érzelemnek a kialakulását, ami nem ideologikus alapokra támaszkodik, hanem a halmaz egyik elemeként, vegetatív módon tekinti önmagát az össz részének. Nem magyarkodik, hanem magyar, nem siratja a múltat, hanem tudomásul veszi a mindenkori változásokat és a jelent, nem utálja a szomszédokat, hanem összehasonlítja az itt vagy ott élő nemzettársaival. Européer gondolkozásából eredően, a tiszteletre méltó hagyományok keresője és megtartója, valamint a modernitás befogadója, támogatója. Ha nem ilyen lenne, nem született volna meg ez a kiállítás. Szakmai környezetében ugyanis, nem került volna helyette senki, aki elsősorban alaposan ismerje, aztán kitalálja és összegondolja, majd ez alapján, ismételten-szelektíven a művek után járva, tematizálja és arányosítsa, időrendben taglalja a rendelkezésére álló anyagot, és úgy csoportosítsa, miként azt az 1920 után kialakult erdélyiség – fogalom, mentalitás és életvitel – megköveteli. Tudja, hogy a műalkotások mindegyike ebben a szellemiségben született, s alkotóik egyénisége mellett óhatatlanul is a transzilvanizmust képviselik. A 430 tételes kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria a saját művei mellett közel nyolcvan hazai és külföldi köz- és magángyűjteményből kölcsönzött tárgyat mutat be. Tematikai tagolása a következő: Ember a tájban, A kőben, a fában, Akik előttem jártak, Avantgarde sugárzás, Klasszikus értékek nyomában, Művészet és társadalom, A realizmuson innen és túl, Hagyomány és megújulás a grafikában, „Itt és mást!” Ezek segítségével vezeti végig az erdélyi művészetet a taglalt korszak utolsó fejezetéig a Nagybánya örökségtől, az archaikus kő- és fafaragásnak a modern művészetbe való beemelésén, a történeti és kortárs portrépanteonokon, a felvillanó avantgarde-on, a feléledő klasszikus hagyományokon, a társadalmi változásoknak a realizmusra gyakorolt hatásán, a nemzetközi mércével mérten is kiemelkedő grafikai korszakon, majd a neoavantgarde-on át, a kísérletező művészi expanzió időszakáig. Ez a felsorolás rengeteg apró, rövid történelmi időszaknyi, sok esetben csak történeti eseményt takar, és áll is azokkal összefüggésben. Mindegyik egy-egy pszichikumfüggő, azaz személyre szabott nyomot hagyott minden egyes alkotó lelkületében. Ezek az impulzus- és hangulatváltozások és a művészek Erdély-géniusz karakterjellegeinek találkozásai jelentősen befolyásolták az alkotótevékenységekben megnyilvánuló, hangsúlyozottan lírai hangvételt témakeresésben és kifejezőeszköz-használatban egyaránt. A sorok között olvasni tudó számára, ez az anyag – megfelelően sajátságos hullámzással és pulzáló ritmussal –, eklatáns képét mutatja az erdélyi művelődéstörténet összességében nem lágyan és egyenletesen ívelő képzőművészeti 70 esztendejének, valamint a korszak mindennemű váltakozásainak is – mondja ezt egy erdélyi ember, aki nemcsak művészeti képzettsége és átlagos erdélyi tájékozottsága, hanem múzeumi feladatköre és részletekbe menő kutatásai alapján is, a témához társuló érzékenységgel szemlélte a kiállítást. Én nem hibát kerestem a kiállításban, hanem arra figyeltem, hogyan is lehetséges 430 plasztikai művel leképezni egy társadalom hetven esztendejét úgy, hogy a művek lehetőleg ne veszítsenek önálló műértékükből, de jelenlegi illusztratív rendeltetésüknek is megfeleljenek, és méltón képviseljék kiállításuk rendezőjének lelkületét is. Mert ennek a kiállításnak az összeállítása nem steril szellemi munka. Még akkor sem az, ha egy sötét szobába elbújva, egy olvasólámpa világánál alkotjuk meg a magunk kis művét; akkor is jelen vannak a társadalmi, a képzettségi, a beosztottsági, a kortársi vagy korelődi viszonyszálak, amelyek hangvételünk irányításában akaratlanul is igen jelentős szerephez jutnak. Éppen ezért nem átlagos hozzáállással néztem végig a kiállítást. A művek között sétálva, azaz velük való személyes kapcsolatom ideje alatt: borzongott bennem az a valami, ami távol áll minden művészetelmélettől, de talán benne lappang mindenkiben, aki a taglalt hetven erdélyi esztendőnek majdnem felét megélte (és az sem mindegy: a korait, a középsőt, a végsőt?). Még a megnyitó előtt – április 3-án –, a marosvásárhelyi napilapban N. M. K. (Nagy Miklós Kund) készített interjút a kiállítás kurátorával, amelynek első három bekezdését idézem, mert abból már megismerhető Szücs György alapvető kurátori felfogása, ami azt is tartalmazza – mert tisztában volt vele –, hogy ez a kiállítás „vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában”. „N. M. K. – Célegyenesben a kiállítás szervezése, előkészítése. Időben eléggé nagy és bonyolult korszakot fog át, több szempontból sem lehetett könnyű összehozni ezt a gazdag anyagot. Szücs György – Nem, de éppen mert ilyen nagy korszakot áttekintő kiállítás még nem volt, fel kellett vállalnunk a kihívást. Az I. világháború és az 1989–1990-es fordulat közötti időszakot legalább két markáns korszakra lehet tagolni: az egyik a két világháború közötti periódus, amelynek az elején egy más állam kereteibe került magyar közösségnek kellett számot vetnie azzal, hogyan tovább. A második nagy korszak talán kevésbé 945-höz kötődik, inkább a 40-es évek végéhez, a szocialista korszak eljövete- léhez. Számolnunk kell azzal is, hogy az észak-erdélyi karéj pár évig Magyarországhoz tartozott, tehát volt egy rövid reintegráció, amikor ismét új gondolkodási mód alakulhatott ki. Kicsit tágnak tűnik ez a történelmi és művészeti szempontból is összetett, ellentmondásokban bővelkedő intervallum, más elképzeléseket is átgondoltunk, de végül úgy döntöttünk, hogy ezt a nagyon széles merítést csináljuk meg, hiszen a későbbiekben kisebb-nagyobb kiállítások fogják majd ezt kiegészíteni. [...] N. M. K. – Egy ilyen aránylag nagy korszakot egyszerűbb úgy átfogni, hogy elsősorban a művészi csoportosulásokra összpontosítanak a rendezők? Milyen fő elv érvényesült a tárlat koncepciójának a kidolgozásában? Sz. Gy. – Gondoltunk arra, hogy centrumok hálózatával próbáljuk ezt az időszakot leírni. Beszélhetünk Nagybánya megújulásáról egyfelől, aztán arról, hogy Nagyváradtól Kolozsvár veszi át a stafétát a 20-as években a Korunk folyóirat és más hasonló dolgok miatt, miközben Nagyváradon is folytatódik egy nagyon komoly művészeti élet. Marosvásárhely az 50-es évek után válik meghatározóvá, nem utolsósorban a művészeti líceumból kiáramló, illetve odatelepedő művészek […] N. M. K. – Az előkészítő munka egy egész nagy csapatot vett igénybe? Sz. Gy. – A koncepció kidolgozásában erős kontrollokkal próbáltuk megvalósítani az elképzelésünket. Ebben az Erdélyben működő, az ottani művészetet nagyon jól értő művészettörténészeket is megkérdeztem, különböző generációkat. Például Murádin Jenőt, Vécsi Nagy Zoltánt vagy Székely Sebestyént. Mindegyik egy kicsit másképpen látja a művészettörténetet. Itt kolléganőm, Boros Judit volt az, akivel megbeszéltem és teszteltük a tárlat kidolgozását. A végső döntés az enyém maradt, de mindenképpen szerettem volna, hogy azok a vélemények legalább elhangozzanak, amelyekkel Budapestről nézve esetleg nem számolok. Nem mondom, hogy ez egy konszenzusos kiállítás. Szerintem vitára késztető, akár a beválogatott, illetve kimaradt művészek szempontjából, akár koncepciójában, akár belső arányok, megközelítés tekintetében. De talán ez is lenne a feladata, hiszen az előbb említett új kiállításokat serkentheti, és új szempontrendszereket is érvényesíthet. […]”(http://www.e-nepujsag.ro/op/article/sors-%C3%A9s-jelk%C3%A9p) A kiállításmegnyitóról Kolonics Réka közölt rövid beharangozó tudósítást 2015. április 24-én. A megnyitón Bíró Ágnes és Selmeczi János hegedűművész Selmeczi György-művet játszott. A tárlatot pedig Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere nyitotta meg. A szerző „Régóta várt tárlat”-nak nevezi a kiállítást, hozzátéve, hogy a „tárlat a megszokott Erdély-sztereotípiák helyett a kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet ismerteti meg a látogatókkal […] A következőkben Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője beszélt a kiállított anyagról. Azt mondta, számára olyan ennek a tárlatnak a megnyitóján részt venni, mint »vágyálomnak a valósággá válására ébredni«. Mint kifejtette, jó megélni, hogy egyenlő félként fogadják a Galériában az erdélyi művészeket, nem vidéki rokonnak járó lenézéssel, hanem rég nem látott vendégként, testvérként. A kiállítást Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese, a kiállítás kurátora mutatta be. […] A megnyitó lezárásaképp Baán László, a Szépművészeti Múzeum Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyilvánított köszönetet azoknak, akik a kiállítás létrehozásában közreműködtek. […]” (http://www.kultura.hu/sors-jelkep-erdelyi) Természetesen – ahogyan az köldöknézés közepette mindig is történni szokott –, rendesen meg sem nyílt a kiállítás, s máris – igaz, nem illetéktelen tollból –, május 7-én megjelent a kritika: „… mennyire volt erdélyi magyar Tasso Marchini vagy Pop Aurél (sic!). […] Többször négyszáz tételből kiállítást rendezni egyébként is kockázatos. […] A rendezés kilenc szekcióba kívánta tagolni hetven év képzőművészetét, de ezek az olykor történeti, olykor technikai, megint máskor tartalmi tagolások csak önfeledt értékkeveredést teremtenek honfitársi alapon. […]” Stb. (Rózsa Gyula: Erdélyi magyar művészet: Sors és jelkép. http://nol.hu/kultura/megyei-tarlat-1532451) * Nem fejezhetem be itt. Szólnom kell a téli, anyagválogatás közben, spontánul felmerült gyanakvásomról is. Fentebb ez olvasható: „… a Magyar Nemzeti Galéria a saját művei mellett közel nyolcvan hazai és külföldi köz- és magángyűjteményből kölcsönzött tárgyat mutat be […]”. Ebből 57 tétel a Csíki Székely Múzeum gyűjteményeiből (Benczédi Sándortól 27 db Utunk-széli terrakotta szobor, Deák Ferenctől 1 db tusrajz, Jánosi Antaltól 1 db műkő portré, Nagy Imrétől 27 db olajfestmény, ceruza- és tusrajz valamint fametszet, Pálffy Árpádtól 1 db korongolt portré). Sem a Benczédi-portrék nagy száma – hiszen azok a taglalt időszak kortárs művészeinek arcképei voltak –, sem a Deák-, a Jánosi-, sem pedig a Pálffy-mű miatt nem ötlött fel bennem kétely. De a Nagy Imre-művek műfaji és számbeli sokasága furcsa volt számomra. Mekkora kiállítás lesz – tettem fel magamban a kérdést –, ha csak Nagy Imrétől ennyi alkotást kérnek? Önkérdésemre maga a kiállítás adta meg a választ. Bár tudtam, hiszen a korabeli sajtó igen sok mindenről tudósított. Arról is, hogy Nagy Imre a második világháború végéig jelentős, olykor vezető, irányító szerepet töltött be az erdélyi képzőművészetben, amelynek mindegyik szakaszában kiállításokkal jelentkezett – ami már az ötvenes évekre és a rájuk következő esztendőkre nem vonatkozik –, mégis csodálattal láttam a megjelenített igazságot: nem egy-egy alkotással, a kiállítás egységei felében kapott helyet. Megtudtam hát, hogy miért is volt szüksége a kiállítás kurátorának ilyen sok Nagy Imre-műre. Ehhez kapcsolódik szorosan az is, hogy én állandóan hangoztatom: – Nagy Imre nagysága nem véletlenszerű, s személyének képtárépítéssel való megtisztelése nem csupán a lobbinak, az ismeretségi körök hozzáállásának kizárólagos eredménye is, hanem művészi attitűdje erőteljességének a következménye. És azt is, hogy a zsögödi fények – a bőfény – Nagybánya plein air-jéből merítő, sőt, azokkal plasztikailag egyenrangú művek létrehozására nyújtottak lehetőséget; nemcsak Nagy Imre számára. De mindez ritkán talált halló fülekre. Igazolásképpen álljon véleményem támaszául, a kiállítás katalógusának borítóképe: Mágori Vargha Béla: Falurészlet. Mágori Vargha Béla jó barátságban volt Nagy Imrével és Gál Ferenc műgyűjtővel is. Több alkalommal járt Zsögödben; baráti látogatáson és pályázati úton is. Az idézett képet is Zsögödben festette, helyszíne a Nagy Imre Képtár mögötti patakkanyar, amit vendéglátója is sokszor megfestett (Csűrök mögött, Hét liba, Kutyavásár stb.) * Itt most már befejezhetem írásomat. Azzal a benyomással távoztam a kiállításról, hogy a kúriai alapozó és eljövendő városligeti avantgarde-múzeumi korszakai között, az immár klasszikus időszakának haláltusáját vívó Magyar Nemzeti Galéria hattyúdalában gyönyörködhettem.