Az, hogy a párizsi terrorista merénylet egyik, esetleg több elkövetője – a jelenlegi feltételezések szerint – lopott vagy hamisított szíriai útlevéllel, magát menekültnek álcázva, a most az egyik legforgalmasabbnak számító migráns-útvonalat használva, azaz Görögországon, a Balkánon és Magyarországon keresztül jutott el Nyugat-Európába, súlyos külügyi és belügyi, gazdaság- és biztonságpolitikai, etikai és morális kérdések elé állítja Európát. Amelyek súlyát elsősorban az adja, hogy Európa képtelen lesz felelni. Kiszólították a táblához, most izzad, nyel, és arról hebeg, hogy a menekült, a migráns vagy a bevándorló fogalmak közül melyiket helytelenebb használni. A padsorból jövő súgás pedig, hogy az eddigieken is túltornyosuló hullám, akár naponta több ezer ember várható, akiket a természetes akadálynak tartott tél sem állít már meg, még inkább összekeveri. Próbál még valamit mondani a kvótarendszerről, de az már belevész a teremben felharsanó kényszeredett röhögésbe. Csakhogy ennek a krízisnek nem lesz vége azzal, hogy kicsengetnek. Ha Európa elégtelent kap, az alapjaiban változtathatja meg a következő európai évtizedeket. Az nyilvánvaló, hogy a párizsi vérfürdő felerősíti a menekültellenes diskurzust, de valójában nem ennek a hatása lesz igazán jelentős. Az ugyanis, hogy a merényletek végrehajtóit nem lehet összemosni a menekültekkel, mivel azok nagyobb része pont előlük menekülve jutott ilyen státusba, a többség számára világos. Sokkal inkább azok a történések aggasztók, amelyek még a merénylet előtti keltezésűek, s amelyek azt mutatják, hogy a menekültkérdés pro vagy kontra polarizálása, támogató vagy elutasító jellegű leegyszerűsítése csapdába terelte Európát. Magyarország a migrációs krízisre adott válaszait például kevéssel ezelőtt Nyugat-Európában még kötelező volt vehemens, akár ócsárolásig menő kritikával illetni. Most már viszont Ausztria épít kerítést, Németországban gyújtanak fel menekülttáborokat, Franciaország hangoztatja, hogy meg kell védeni a kontinens határait, Svédországban egyre erősebb a középosztály jövőféltő bizonytalansága. És itt messzemenően nem arról van szó, hogy kinek volt vagy van igaza, mert senkinek sincs. Sokkal inkább arról, hogy a bár félmegoldást is felmutatni képtelen Európában a társadalmi elégedetlenség felerősítette a radikális hangokat, s ma már Nyugat-Európában olyan populista rendpárti nyilatkozatok is számot tarthatnak a meghallgatásra, amelyeket korábban egyértelműen elutasított a társadalom. A demokratikus pártok százalékos szavazatvesztéstől félnek a szélsőséges pártok javára, az első vonalbeli politikusok pályájuk derékba törésétől – holott a menekültkérdés nem politikai karrierharc. Miközben az Unió továbbra is hangoztatja, hogy nem kell változtatni a hivatalosnak mondott menekültpolitikán, és nem kell felülvizsgálni a menekültügyi kérdéseket, aktuálisnak látja az egyeztetéseket a külső határok és a belügyi együttműködések megerősítéséről. A belügyi együttműködések megerősítése valójában a titkosszolgálatok és az elhárítás „feltáplálását”, illetve az ellenőrzés fokozottabbá tételét jelentheti, mint ahogy erre már vannak is működésbe helyezett tervek és források. Az viszont, hogy a külső határok megerősítése alatt pontosan mit kell érteni, egyáltalán nem tisztázott. Csak nem mégis kerítést? Burus János Botond