Nem mondom azt, hogy kétségbeesetten, de azért izgalommal vegyes kíváncsisággal követtem a Szuezi-csatornában keresztbe fordult és megfeneklett Ever Given nevű hajó körüli bonyodalmakat. Nem amiatt, hogy fennállt a veszélye annak, hogy ellehetetlenül a világ vécépapír és kávéellátása, hanem inkább megszokásból, mert tudom, hogy ez a vízi út mennyire fontos, s mennyire alkalmas, hogy elterelje a figyelmet a valós problémákról. Az egyik legnagyobb visszhangot keltő esemény az volt ezen a helyen, amikor Egyiptom államosította a csatornát. Az ország sorban a második elnöke, Gamal Abden-Nasszer (1908-1970), aki 1956 és 1970 között töltötte be hivatalát, fogta magát és ügykezelésbe vette a mesterséget vízi utat, amely addig nyugati, többnyire francia, brit és amerikai befektetőkből álló konzorcium tulajdonában volt, s lefölözte ugyan a haszon tetemes részét, de biztosította a hajók áthaladását békeidőben, illetve a háborúk alatt is. A bejelentés 1956 nyarán történt, de a konfliktus 1956 késő őszén éleződött ki igazán, épp azokban a napokban, amikor kitört a magyar forradalom. A magyar szabadságharc október 23. és november 12. között zajlott, mígnem megtörtént a szovjet invázió és a kommunista visszarendeződés, amikor a Magyar Közlönyben megjelent a „vazallus” Kádár-kormány hivatalba lépésének a híre. A szuezi konfliktus is ugyanekkor, közben, október 29. és november 7. között zajlott, akkor éleződött ki, amikor Egyiptom ellen izraeli-brit-francia haderő vonult fel. A nyugati szövetségesek hatvanhétezer jól felszerelt katonát állítottak hadrendbe – vízen, szárazföldön és levegőben –, míg Egyiptomnak mindössze ötvenezer fős hadserege sorakozott fel. Valamelyest rendeződött a helyzet, nemzetközi ellenőrzés alá került a terület, de csak ideiglenesen, hiszen 1967. június 10. és 1975. június 5. között valóban zárva tartották. Később fejlesztették, az Asszuáni gát is elkészült – ennek építését kívánta Nasszer a csatorna tranzit-bevételeiből finanszírozni –, és csatorna-függetlenül is jöttek az újabbnál-újabb konfliktusok a Közel- és a Közép-Keleten egyaránt. A mai napig sem tudom, hogy kinek volt, van, s lehet igaza. El kellett volna mélyülnöm a konfliktusok tanulmányozásában, több nyelv ismeretében illett volna közelednem a téma iránt, de aztán elmaradt, nem váltam a helyzet értőjévé. Azt sem tudom megmagyarázni magamnak, hogy a szovjetek és baráti kelet-európai csatlósai mit kerestek azon a környéken, meg miért hagyták abba egy idő múltán a baráti segítségnyújtást?… Miféle kis- és nagypolitikák mozgatták a közeledést, meg a távolodást?... Az viszont bosszant, hogy a magyarokra nem figyeltek. Mert mi lett volna, ha?!... Tegyük fel, mi lesz, ha ide, a Kárpát-medence felé irányul a „civilizált” Nyugat figyelme?... Vajon akkor 1989 már 1956-ban bekövetkezik? Nem hinném. Ha éppen ráérnek a „világcsendőrök”, akkor sem lett volna jelentős a változtatás, mert nem itt hurcolták tovább az olajukat, mint ahogyan a stratégiai budipapír-készleteket, de a kávét sem. Talált volna a szabad, okos és ügyes világ valami mást. Mondjuk: közbejött volna egy vírus. Úgyhogy maradjunk abban, hogy megszabadultunk. Valamitől. Azt azonban nem sejtjük, hogy mit kendőzött el a botrány. Zajlik a nép oltása. Állítólag kilábalunk lassan a világjárványból. És jöhet a következő. Sokkal jobb, ha nem olvassuk el a sok egymásnak ellentmondó marhaságot. Közben hozzáláthatunk kerteket művelni, míg várjuk a húsvéti feltámadást… Kellemes kávéillat áramlik be a konyhánk felől. S ha szólunk egyet, hogy elfogyott a papír, nyugodtak lehetetünk, mert jön mindjárt egy közeli családtag, és benyújt nekünk az ajtórésen egy habfehér, könnyed, illatos, bontatlan vécépapír gurigát. Úgyhogy még nem lehet annyira nagy a baj.

Simó Márton