enyhe havazás
Megleckéztetés
Korábbi, Angliában élő munkavállalóként érdeklődve követem a brexit-folyamatokat. Mostanában leginkább azért, mert testvérem és több barátom is ott él, és érdekel, hogy milyen beutazási feltételekkel látogathatom majd őket, illetve ők milyen formában utazhatnak haza.
Ha nem Nagy-Britanniáról lenne szó, talán nem érdekelne ennyire, mert a fejlett országokba akkor sem nagy erőpróba bejutni, ha nem EU-tagállamok. De ez a mondvacsinált, a felszínen viszont jól működő „britség” bármikor képes bármilyen meglepetést okozni. Annak idején valaki úgy mutatta be nekem, friss bevándorlónak Nagy-Britanniát, hogy amennyi védelmet nyújtott és nyújt a „szigetlakóság”, annyi tudatlanságot is okoz. A gyarmatosítók magabiztossága egyfajta civilizációs önzéssel társul, ez pedig a mindennapokban is teljesen meglepő reakciókat eredményez. Szemléltető példaként egy személyes tapasztalat: öten laktunk ugyanabban a házban, a számlák az angol főbérlőnk nevére szóltak (ő volt az egyetlen brit állampolgár a házban), ő pedig személyes adatvédelmi okokra hivatkozva egyszerűen nem mutatta meg nekünk a számlákat, csak mondta, hogy mennyit kell pótolnunk. És akárhány ilyen példát tudnék sorolni, de kérdezzék nyugodtan az Angliában dolgozó ismerőseiket, ők is tudnak mesélni.
Nagy-Britannia úgy hiszi, nagyhatalomként ő diktál. A politikum nincs felkészülve arra, hogy vesztes helyzetből hogyan kell tárgyalni, a lakosságot a náci bombázások óta jobbára csak egy-egy tömeges munkaerő-elbocsátás félemlítette meg, de az erős szociális hálózat miatt csak nagyon szűk réteg érezhette magát valós egzisztenciális veszélyben.
Az általános jólét sült galambot röptetett a tátott szájakba, de egyre több galamb kellett és egyre több galambsütő, akik jobbára a gyarmatokról, az EU-tagállamokból, a harmadik világból érkeztek. A minőség sem számított, és most már jó a gyári műgalamb is, csak hulljon már a sok éhes szájba minél hamarabb, minél többször. Magam is „sültgalambgyártó” voltam: a többi bevándorlóval együtt előre felvágott gyümölcsöt csomagoltunk, amit méregdrágán megvásároltak a tősgyökeres angolok. Igaz, hogy a létező legmagasabb szintű óvintézkedések ellenére is volt a csomagolásban nem kevés szőrszál és takony is, de egyrészt a vásárló ezt nem tudja, másrészt nehogymár meghámozza az 1 fontba kerülő ananászt, ha 2 fontért vásárolhat egy felcikkezett negyed ananászt!
Ebben a miliőben folynak a politikai viták, amiket bohóckodásnak is nevezhetnénk, ha nem az EU egyik legerősebb piacán vágnák egymás képébe a paradicsomot, a tojást.
A brexit igényét kiváltó legfőbb érv – a munkaerő szabad áramlásának korlátozása – évtizedek alatt felhalmozott probléma megkésett válasza. A lazán ellenőrzött, félvállról vett bevándorlás-politika következménye, amely nem azt a nemzedéket sújtja, amely szemet hunyt a folyamatok fölött, hanem azt, amelynek lételemévé vált a folyamat eredménye: vagyis dióhéjban az, hogy a tisztességes, de kevésbé megfizetett munkát szinte kizárólag bevándorlók végzik. Nemcsak a minimálbéres – vagy akár az alá csalt – aljamunkát, hanem például az egészségügyi rendszer alacsonyabban fizetett állásait is többnyire bevándorlók töltik be. Mondanám, hogy sokat köszönhetek Angliának: az otthonteremtés, a családalapítás szempontjából olyan löketet kaptunk bő egy év alatt, aminek a saját országunk csupán a töredékeire képes. Hálás is vagyok, de mégsem fogok ódákat zengeni azért, hogy végső soron hagytam magam kihasználni. Én jól jártam a britekkel, a britek pedig jól jártak velem.
Rokonaink, barátaink, ismerőseink szintén jól járnak a britekkel, akárcsak a britek velük. Százezrekkel együtt tapostuk ezt az ösvényt, és ma is százezrek járják ugyanezt az utat. Rájuk gondolok, amikor azt mondom: remélem, nem lesz megállapodás nélküli brexit. De ha érzelemmentesre veszem a figurát, akkor úgy látom, hogy igenis itt az idő megleckéztetni Nagy-Britanniát. Politikai szinten úgy, hogy nem engedni az újabb halasztás-kérésnek, munkavállalók szintjén pedig úgy, hogy elhagyni az országot és akár hazajönni, akár másik EU-s gazdaságban próbálni szerencsét. Kíváncsi lennék rá, mi történne velük, s arra is, hogy a többi jóléti EU-tagállam – amely szintén aláveti magát a bevándorlók tömeges befogadásának – mit tanulna mindebből.
Kovács Hont Imre
-min.jpg)
