Még él a nép
Én választottam, és elmentem szavazni. De nem azért, uraim, mert újra feltették a megkopott lemezt, és újra a fülembe húzták, hogy kezdjek el félni. Mert ha nem, akkor jaj lesz nekem, a gyermekemnek, az unokámnak, de még annak az unokájának is. Elvész minden, az is, ami nincs, de lehetne. Csakhogy én már huszonhat évet öregedtem, mióta először elmuzsikálták ezt a nótát. És nem ijedtem meg. Sőt, én, a szavazójoggal rendelkező egyszerű polgár, inkább kaján vigyorral állapítottam meg: nem én rettegek, sokkal jobban önök, akik ijesztgetnek. A nagy hajcihő közepette eszembe jutott a hazug juhász meséje is. Tudják, az a balga legény, aki addig kiáltott farkast, mígnem az egyszer valóban megjelent. De akkor már nem csődült össze a falu népe, hiába üvöltött segítségért a hazug juhász, nem hitt már neki senki. Milyen jó, hogy mi még kiszaladunk a hegyre, bár tudjuk, nincs ott semmi farkas. Milyen jó, hogy a nép nem legyintett a segélykiáltásra és újra elment, el, egészen az urnáig. És pecsételt. Ki dühösen, ki beletörődve, ki reménykedve abban, hogy ha ezt most még egyszer megteszi, biztosan szebb lesz a bukaresti páholyban képviselt jövője. Hiszen, lám, lám, csodák történtek. Kiderült, fenyő alatt is virágzik a tulipán, ha a szükség úgy kívánja, örökzöld tulipánt virágzik, esetleg fordítva. Még a magyar narancs is jól mutatott ezen a fura fán. Nekem még egy csillag is beillett volna a képbe, hogy teljes legyen a háromság. Mindegy, a lényeg, hogy itt, nálunk, a mindig szép Erdélyben ezt most úgy neveztük: összefogás. Szép kombináció, a népnek tetszett. A nép szavazott. És a fehér papírra nyomott kék pecsét szép, kompakt zöld szigetet rajzolt a nagy vörös tengerben fuldokló ország közepére. Földet, ami állítólag nem is létezik, csak úgynevezett. Elégedetten nézem a remény színére festett szigetet. Arra gondolok: egy parányi helyen az én pecsétem nyoma is ott van. Az enyém, amit nem hittel, nem a fényes jövendőt, az önrendelkezés szabadságát remélve, és nem az önökbe vetett bizalmam miatt nyomtam a lapra. Pusztán önzésből. Azért, hogy az elkövetkező négy évben legyen erkölcsi alapom megkérdezni: hol vagytok, ígérgető emberek? A jövőmet bíztam rátok. Hol van a megígért aszfaltút, hol a templom és hol van az iskola? Szólhat-e szórványban is a száj magyarul és loboghat-e a székelyek zászlaja a községháza felirat alatt? És jut-e majd gyógyszerre, meleg bakancsra a nyugdíjából annak az öreg bácsinak, aki fényesre vikszolt, de lyukas cipőben állt előttem a sorban azért, hogy rátok szavazhasson?
Nem hiszek a mesékben, de a cselekvés és az akarat erejében igen. Nézem a térképen a zöld szigetet, és tudom: 2016 decemberében mi, erdélyi magyar emberek, élünk, létezünk. Hetedszer is rátok bíztuk magunkat. Az elherdált időnket nem tudjátok visszaadni, de a bizalmat – talán – még igen. Ezt reméltük, amikor megrajzoltuk a zöld szigetet. És zengjük: nem félünk, kérünk: képviseljetek, ne hitegessetek. Különben, négy év múlva, nekünk „többet ne torombitáljatok.”
Lázár Emese