Eddig hordtuk, ahogy hordtuk. Többségünk felkapta, ahol és amikor éppen kellett. Pislogtunk a maszkok alatt az óvoda, iskola előtt a gyerekekre várva, bevásároltunk, aztán az előírt távolságból kikerülve, üzletből kilépve, előadásról távozóban kaptuk le magunkról, hogy belehasíthasson a tüdőnkbe a metsző csíki levegő. Mától nincs mese! A számok szigorú dolgok, és most azt mutatják: annyira megnőtt a koronavírusos esetek száma, hogy csak maszkkal az arcunkon védhetjük meg magunkat (és másokat) a fertőzéstől. Hisszük is, nem is, de az biztos, hogy nem szeretjük. Belegondolni is elképzelhetetlen volt eddig, hogy maszkosan járunk-kelünk az ismerős utcákon. Elmaradnak a jókedvű reggeli párapamacsok az ajtóból kilépve, ehelyett a maszk alán fújjuk a tüdőnkben maradt éjjeli álmok levegőjét. Gyerekeinket, szeretteinket sietve megpusziljuk, félrehúzva, másodpercekre lekapva a csöppnyi textildarabot, ami egy világjárványt hivatott megfékezni. A mosolyra már nem biztos, hogy marad erő és idő, csak szemeink árulkodhatnak lelki állapotunkról. Furcsa lesz, az egyszer biztos. Reméljük, a Mikulás és az angyal ahogy eddig is, maszktalanul látogathat el otthonainkba, és mi ugyanígy várhatjuk őket. Mert eljönnek idén is! El kell jönniük, és nem szükséges valami nagy-nagy meglepetést hozniuk. Elég lesz, ha megnyugvást ajándékoznak az emberiségnek. Mi meg kivárjuk azzal a bizalommal szívünkben, hogy hamarosan kiadhatjuk a jelszót: maszkot le!