Semmi sem örök a nap alatt. Minden változik. És sokszor gyorsabban, mint kellene. Jól emlékszem arra az időre, amikor az ezredfordulót követően forgalomba került a Windows XP. Egy ideig nem azt használtam, hanem még a 95-öst, mert az volt előtte nekem, s ahhoz ragaszkodtam. Mind ajánlották a 2000-est meg a Vistát, de valahogy úgy alakult, hogy amikor új számítógépet vásároltam, életem első új laptopját, „gyárilag” járt hozzá az XP. Két népszerű szoftverkupacot aztán átugrottam. Büszke is voltam valamelyest a jogtiszta operációs rendszerre, de ettől függetlenül – nyilván – felinstalláltattam rá mindazokat a segédprogramokat, amelyeket szoktam azelőtt is használni, meg pár újat. Kalózmásolat formájában. Nyilván. Mert olyan voltam, hogy azért rám ragadt pár dolog, amennyire kellett, figyeltem a hétköznapi számítástechnika fejlődését. Szinten tudtam tartani magam. Úgy-ahogy. Nem tudom, hogy más mit tesz a személyi számítógépével vagy a telefonjával, de én általában ragaszkodom a megvásárolt darabokhoz. Addig javíttatom, fejlesztem, varratom rajtuk a ráncot, míg működőképesek maradnak, s valamelyest csatlakozni tudok ehhez a nyájhoz, amely mostanság virtuális mezőkre jár legelészni. Kommunikálok a készülékek segítségével. És dolgozom. Aztán ma is – mivel nem kerültem be olyan helyekre, és ma sincs olyan beosztásom, amelyben csak úgy tolják alám a miegymást, az izét, a szolgálati gépkocsit és a technikát, jó, ha háromévente kiizzad a munkaadóm magából egy-egy határidőnaplót – mihelyt oda jutok, ha annyira viszem, hogy már nagyon sürgős, megveszem magamnak a következő számítógépet. Tulajdonképpen muszáj volt most is a gépvásár, halaszthatatlanná vált, mert megszűnt a pótalkatrészek gyártása a régihez, mintha ezer vagy millió számítástechnikai év telt volna el, míg a megszokott dinoszauruszszerkezet billentyűit püföltem, mert a fiam hármat nyűtt el közben, és teljesen nyilvánvaló, hogy az újhoz immár a Windows 10-es dukált. Nem okozott különösebb gondot, mindjárt láttam benne a logikát, észleltem a folytonosságot, és felfedeztem az új kényelmi funkciókat is. Igen ám, de én úgy vagyok ezzel is, mint az étellel, nem megrágva kérem. Feleslegesnek tartom az adagolást, ahogy a dedósnak szokás. Mert nyilvánvaló, hogy az újítások arra valók, hogy megkönnyítsék az ember dolgát. Adogatják kézbe a virtuális szerszámokat. Hogy egyszerűbb legyen minden. Hogy ne kelljen annyit fáradozni. A piac az emberi lustaságra alapozza a túlzott és gyors ütemű fejlesztést. Én azonban biztos vagyok abban, amit már régebb megtanultam. Ily módon ott a kezem ügyében a régi eszköz a Windows 7-tel – már megszűnt ugyan az internetes támogatottsága, de azért világszerte a személyi számítógépek mintegy 27%-a ma is ezt használja, tehát nem vagyok egyedül, olyan ez, mint a népautó, mint a farmernadrág, mint a jó bőrkabát, nem egy szezonra való –, s legyen bármennyire is csillogó-villogó és okoskodó a 10-es, nekem egyelőre nem kell. Még nem. Szép lassan biztos, hogy megbarátkozom véle. És aztán, ha létrejön a közelebbi viszony, valóban intim kapcsolatba kerülhetünk, amely eltart majd egy ideig. Hogy hány ilyen átállást érek meg, azt még nem tudhatom. De módjával. Csak lassan a testtel addig is! Mert nem igaz az, hogy a holmik már abban a pillanatban elévülnek, amikor kiviszi őket az ember az áruházból. Azért vásároljuk az eszközöket, mert szükségünk van rájuk, és képesek vagyunk őket magunkhoz, a kezünkhöz, a fejünkhöz igazítani. Hiszen dolgozni akarunk. Nálam a technika munkaeszköz, nem márka- vagy kütyü-frász. Lehetséges, hogy sokan vannak, akik villogni szeretnek és akarnak. Népszerűnek tartott telefonokkal. Legújabb évjáratú autókkal. Divatos göncökkel. Menő frizurákkal. Tetkókkal. Vannak, akik aranyfogakkal. Sminkkel. Parókákkal. Az más. Az nem munka. Egyszerű konzumidiotizmus, amely profitot termel másnak a profit mellé vagy fölé. De meg lehet vásárolni részletre is. A részlet viszont nem évül el. Arra jó, hogy mihelyt hitelképessé válunk, ismét felkeressük a vásárlás templomait.

Simó Márton