Eleddig csak hallomásból ismertem a sajátos földrajzi viszonyok okozta testi-lelki állapotok meglétét. Régebb megtapasztaltam ugyan azt, hogy amikor lementünk a tengerpartra, akkor egy-két napig álmosabb voltam, napközben is, meg többet aludtam, alkalmanként a fejem is fájt, de ez hamar elmúlt. Mint ahogyan eddig Budapest is hasonló tüneteket váltott ki belőlem, mert az alföldi alacsony légnyomás ilyeneket okoz. De különös módon, néhány éve eltűntek ezek a helyváltoztatás okozta fizikai reakciók, ellentmondva minden fiziológiás és egyéb logikának. Hisz az idősebb szervezet állítólag nehezebben alkalmazkodik. Eszerint nekem egyre több ideig kellene szenvednem az ilyen átállásokkor. És épp az ellenkezője történik. Mint ahogyan hasonlót figyeltem meg az időeltolódásra való ráhangolódás esetében is. Az első ilyen nagy próba 2014-ben volt, mikor Indiában jártam. Ott megérkezésünk után 4 és fél órával vittük előbbre az óránkat, és emlékszem, hogy napokon keresztül szédelegtem az álmatlanságtól. Mexikóban és Peruban mínusz 7 órát kellett megszoknom, azaz megfiatalodva érkeztem oda és bizony harcoltam a jól kialakult álom-ébrenlét egyensúlyommal, majd hazaérve – különösen tavaly őszkor Peruból –, egyhetes szinte állandó alvással válaszolt a szervezetem a megpróbáltatásokra. Igaz, ehhez részben a légkondi, részben a váratlan budapesti hajnali hideg (nappal vonatoztam haza 6 óra körüli indulással) generálta vírusos fertőzés is hozzájárult. De azután is még egy ideig hajlamos voltam a perui időbeosztást visszakívánni. Kínában nem is olyan régen 5 órával állítottuk előbbre az órát, a hatalmas ország egész területén, ami kissé érthetetlen, hisz több időzónát is felölel, de ez egy másik téma, most csak a megtapasztalt időeltolódás érdekel, ami szinte zökkenőmentesen történt: sem ott, sem hazaérve nem igazán volt szükségem át-, illetve visszaállási időszakra. Valódi magyarázatot a jelenségre eddig senki sem adott. No de mindezt csak a szervezet érdekességei kapcsán említem, mert Arequipába érve – illetve már valamivel előtte is az úton – megtapasztaltam fizikumom újabb próbatételét, a magaslati betegség tüneteit: bizonytalanságérzést, enyhe fejfájást, és ami még tetszett is, az étvágytalanságot. Nagyon elegáns vendéglője volt a szállodánknak és megfelelően finom ellátás, de nem kellett az étel: aludni vágytam. Álmos, kissé kába voltam, mert még nem kezdtem el a kokalevél rágcsálását. Kíváncsi voltam, mit tapasztalok meg nélküle. Illetve titokban abban is reménykedtem, hogy anélkül is bírom. Nem bírtam. Alacsony légnyomás és a levegő kis oxigéntartalma következtében a szervezet oxigénellátása is jelentősen csökken. Ez produkálja a tüneteket. Arequipában összesen egy szűk napot töltöttünk. Az alvásom már ott felületes volt, de napközben viszonylag rendben mentek a dolgok. Arra odafigyeltünk, hogy lassan mozogjunk. Mikor folytattuk utunkat Punó felé, egyre emelkedtünk. Akkor már szopogattuk a kokás cukorkát és rágtuk a kokalevelet. Bevallom, sosem hittem volna, hogy egyszer ezt is kipróbálom. Igaz, nem kábítószerként, hanem inkább egyfajta gyógyszerként. A koka, ami a kokacserje levele, mint köztudott, a kokain nevű alkaloidot tartalmazza, ami az egyik legközismertebb drog. A koka élénkítő hatású, és kompenzálja a magassági betegség tüneteit. A kokacserje Dél-Amerikában őshonos, és a világon csak Peruban és Bolíviában termeszthető és forgalmazható legálisan és korlátlanul, bár kivitele nem engedélyezett, épp a nemzetközi szabályok következtében. Valószínűleg ennek gyökere az így alakult tradícióban keresendő, hisz az indiánok mindig termesztették, fogyasztották és fogyasztják mai napig. Azt, hogy az ott élő indiánok miért rágják, már sokkal nehezebben megválaszolható kérdés, hisz a szervezet alkalmazkodik a magaslati körülményekhez, azaz az ott születettek eleve erre hangoltak, de az oda származók is egy viszonylag rövid idő után megszokják ezeket a sajátos feltételeket. Nekem sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy csak részben az élénkítő hatása, sokkal inkább az étvágyat, szomjúságot megszüntető képessége játszik ebben a szokásban nagy szerepet. Persze a mostoha körülmények között élő és dolgozó emberek számára nem elhanyagolható az élénkítő hatása sem. Az Andok-hegységen át vezető vadregényes országúton néha 4000 méteres magasságban buszoztunk, és egy 4528 méteren található hágón is átmentünk – fotóval dokumentálva a magasságot, hisz kis táblára kiírták az út szélére. Egyre gyakrabban láttunk lámákat is az út mellett. Így értünk el Punó városába, mely 3800 méteren fekszik és ezzel az Altiplanora, meg egy újabb természeti leghez: az Andok hegyei között található hatalmas fennsík a világ második legnagyobb magashegyi fennsíkja – a tibeti után –, amely Bolíviában és Chilében folytatódik, közepe táján a világ legmagasabban (3820 méteren) fekvő hajózható tavával, a Titicaca-tóval. Innen kezdve már állandóan kokateát ittam. Errefelé a szállodák is berendezkedtek a sajátos körülményekhez. Már a szállodánk előcsarnokában – amely hatalmas és roppant elegáns volt – egy asztalon kannákban állt a kokából főzött tea, pohárhegyekkel körülvéve és korlátlan mennyiségben fogyaszthattuk, üres vizesüvegjeinket is megtölthettük belőle. A következő napokban víz helyett is azt ittam, gyakran, apró kortyokban. Elviselhetőbbnek találtam és természetesen enyhébbnek az ízét, mint a kokalevélét. Ez utóbbit nagyon nem szerettem, 2-3 darabot rágicsáltam el belőle, de kellemetlen ízűnek találtam. Egy részét odaajándékoztam azoknak, akik nem vettek és szükségük volt rá, a többit meg eldobtam a végén. Bár nagy volt a kísértés, hogy hozzak a szép, ép, fiatal, alig-alig száradt – ez az igazi minőség! – levelekből, nem kockáztattam a határnál, hogy akár az átvilágítás, akár a szaglászó kutyák (nem voltak!) lebuktassanak, és drogcsempésszé léptessenek elő, hisz tudjuk: nem egyszerű az ottani hatóságokkal zöldágra vergődni! Utólag megbántam, mert többen vállalták a rizikót – illetve lehet, hogy olyan is volt közöttük, aki fel sem mérte, mit vállal – és a határon senki sem vette észre, mit rejtegetnek a csomagjukban. Gondolom, egyértelmű, hogy nem akartam drogozó vagy drogkereskedő pályafutást kezdeni, csak kuriózumként lett volna jó, mutogatni és megízleltetni azokkal, akik még sosem láttak és nem rágtak kokalevelet. Persze, ennek kapcsán újra filozofálhattam arról, hogy mennyire igaz, az „aki mer, az nyer” közmondás. Persze kivéve akkor, ha épp nem jön össze… Albert Ildikó