Az elmúlt hetekben, hónapokban a megye több településén tartottak lovasnapokat, ahol úgy gondolom, az ember és állat kapcsolatát kellene előtérbe helyezni. Nos, gyakran elhangzott ezeken az alkalmakon, amikor lovas nemzetünk krémje összegyűlt – legalábbis ami a lótartást illeti –, hogy mi a lovas nemzetek közé tartozunk, és számunkra mennyire fontos ez a sport. Viszont hozzáteszem, sajnos mentalitásban van hová alakuljunk, hiszen egy-egy amatőr lovasnap alkalmával a nap vége felé bizony a korbács is előkerült, bármennyire is lótartó népség legyünk, egyben indulatosak is vagyunk. A lovas- és technikai autósversenyekkel kicsit úgy vagyok, hogy szép és elismerem a teljesítményt, de valahol mégis az olyan sportokat részesítem előnyben, amelyek kevésbé a technikától, a körülményektől függnek, sokkal inkább az embert helyezik a középpontba. Azonban visszatérve a lovakhoz, elmondhatom, kedvenc állataim közé tartoznak, és ezeken a napokon alkalmam nyílt alaposabban megfigyelni e nemes állatokat. Ráadásul az iménti negatív példázódás sajnos valós, de remélhetőleg a jövőben egyre ritkábban fordul majd elő. Ahogy mondani szokták, az éremnek két oldala van. Tudok olyan esetekről, ahol ember és állat annyira, olyan mértékben hatott egymásra, hogy a halálos betegnek vélt fiatal meggyógyult, talán a szakértők ezt a módszert hívják lovasterápiának. Itt valóban többről van szó, mint puszta állat és ember kapcsolatáról, egymást segítik, egymásra hatnak, már-már azt is ki merem jelenteni, hogy egyenlő felek egymás számára. Nincs korbács vagy hátsó szándék egyikben sem. A fiatalok egy rétege egyre többet jár lovardákba, nyilván vannak, akik csak divatból, de a többség, azt gondolom, tényleg a lovakat részesíti előnyben, a lovak szeretete sarkallja őket, sőt segíthet a gyó- gyuláson túl a jobb emberré válásban is. Persze a hab a tortán, hogy már versenyeken is indulnak, és erre egész Székelyföldön az idén volt is esélye mindenkinek. A lovasnapoknak ezen ága, úgy gondolom, a fényesebben ragyogó, és ez kellene minden esetben a meghatározóbb legyen. Szemben a texasi felállással, ostorozással, az állat semmibe vételével. Őseink számára, csak feltételezni tudom, mit jelentett a ló, de valószínű, hogy nemcsak a végletekig való, az állat kihajtásában merült ki tudásuk, hanem lóápolás és egyéb hasonló dolgokhoz is értettek. Úgy tűnik, s ez már csak ilyen, hogy bármilyen eseményre is látogassak ki, kicsit mindig látom az érem mindkét oldalát. A verseny rendben van, mind a díjugratás, mind a fogathajtó verseny mögött rendkívül sok áldozatos munka van. De amikor a szekeres versenyszámokat és azokat a lovakat elnéztem, időnként elszorult a szívem. Mi szükség a korbácsra?

Vlaicu Lajos