Hét karcolat; egy szerelmes triptichon; öt elbeszélés háborúról, a kollektivizálásnak ellenállók elhurcolásáról, a kommunista titkosszolgálat világáról, kivándorlásról; egy ars poetica-jellegű novella (A mesterember); egy-egy kerettörténet a mitikussá növesztett szülőföldről (Az elveszített sziget), illetve az édesapa alakjáról (Apám, aki ismerte a fákat) – mindösszesen tehát csak tizennyolc, hosszabb-rövidebb történet került beválogatásra Lőrincz György kötetébe, mégis mintha teljes képet kapnánk a székely falu és kisváros világáról, a Lőrincz Györgyre olyannyira jellemző szociografikus pontossággal. Nem véletlenül használom a szociografikus jelzőt: már első novelláskötetének szerkesztője, Egyed Péter fölfigyelt a Lőrincz György-próza eme sajátosságára; mint írja: „Lőrincz György szociografikus hangvételű riportjaival jelentkezett a romániai magyar irodalomban. (...) Elbeszélései és novellái csak formájukban térnek el indulása műfajától, világukban nem. A székely falu világa ez, a maga sajátos törvényeivel, megtartó és pusztító erőivel. Ez a falu természetesen nem azonos a régivel; mégis – amint a szerző rámutat – a viselkedési és erkölcsi szabályok, az életfelfogás számos eleme tovább él és alakítja lakóinak életét.” Jó kérdés persze, hogy termékenyítően hat-e vagy inkább zavaró, ha más műfajokat engedünk a szépirodalom közelébe? Nos, ahogy például a debreceni Tar Sándor, szintén szociografikus ízű prózájában, radikálisan és hátborzongatóan újat tudott mondani a „megalázottak és megszomorítottak”, a vendégmunkások, a munkanélküliek vagy éppen az alkoholisták világáról, úgy – véleményem szerint – a népi irodalom egyenes ági leszármazottjának tekinthető Lőrincz György is hiteles és érvényes prózát tudott írni a székelységről. Meg amúgy is: hogy ki milyen fából és milyen technikával farag, az legyen a fafaragó szuverén döntése. Lőrincz György A mesterember című novellájában Vasas András, a kontár fafaragó „félszáraz” fából is hajlandó kifaragni a kaput, a valódi mester, Bordás István viszont hetekig járja a Falu-cserjét, hogy szálegyenes, igazi „bélfát” válasszon a kapujához. Igaz, amikor a gyönyörű kaput az „urak” el akarják vinni abból a közösségből, ahová és akinek Bordás István a kaput faragta, a mesterember maga dönti ki és vagdalja felismerhetetlenre saját munkáját. Őszintén remélem, hogy a Székely Könyvtár sorozat az a „közösség”, ahová Lőrincz György ezt a tizennyolc történetet eredetileg is szánta… Lövétei Lázár László