tiszta égbolt
Lesz még lágy kenyér?
Augusztus 20-án, pénteken nemcsak a magyar államalapítást, első királyunk, István szentté avatását ünnepeljük, hanem az új kenyeret is. Az anyaországban az augusztus 20-i állami és nemzeti ünnep kihagyhatatlan része a kenyéráldás. A hagyomány szerint az aratás után Szent István napjára sütöttek új búzából kenyeret. Néhány éve a Kárpát-medence magyarok lakta településein összegyűjtik a búzát a magyarok kenyeréhez, és erre a napra megsütik a nemzet mindennapiját. Újabban nemcsak az anyaországban, hanem szűkebb hazánkban is megtartják a kenyér ünnepét. Idén a csíkszeredai önkormányzat például Mindennapi kenyerünk címmel szervez rendezvénysorozatot és próbálja felhívni a figyelmet a kenyér értékére. Különben eléggé lehangoló, hogy napjaink világában igen gyakran megfeledkezünk a kenyér értékéről. Bizonyára még soknak gombóc kerül a torkába, amikor az üzletben, bevásárlóközpontban hosszú sorokat látnak, és rögtön a múlt rendszerben szerzett rossz tapasztalatok ugornak be, amikor is órákat kellett sorban állni egy sorkulat betevőért. Sejtem, akad olyan olvasónk is, aki édesapjától, nagyapjától rengeteget hallott arról, hogy a fogság idején kitűnő napnak számított az, amikor kenyér került az „asztalra”. Anyai nagyapám mindig könnyes szemmel emlékezett vissza azokra az embert próbáló időkre. Gyakran felidézte, már-már bőséges lakomának számított, ha a szemétdombon krumplihéjat találtak. Zárójelben jegyzem meg, 23 évesen 3 év fogság után mindössze 46 kilogrammosan, törött lábbal tért haza. Apai dédnagyapámra ugyan már nem emlékszem, de sokszor hallottam az ő történetét is. Amikor hazatért a fogságból és látta, hogy dédnagyanyám a disznóknak kukoricadarát és főtt krumplit ad, a következőket mondta: ha még van ilyenünk, akkor biztos, hogy éhen nem halunk. Napjainkban sem mindenkinek egyszerű a mindennapi betevő megszerzése, sokszor sokan embertelen körülmények között dolgoznak azért, hogy meglegyen a napi cipó. Ennek ellenére mégis az a tapasztalat, hogy szinte nincs olyan nap, amikor ne lenne eldobott kenyér, kifli az utcán vagy bármelyik iroda, osztályterem szemetesében. Szomorú, mert ritka, hogy pékségeink rossz kenyeret sütnének, illetve az is kivitelezhető, hogy a – divatos szóval élve – zsírkirály jólétben fetrengők is átadják a fölösleges kenyérhulladékot olyan barátaiknak, ismerőseiknek, akik talán meg tudják etetni az állatokkal. Ha pedig mindezt feleslegesnek gondoljuk, és azt hisszük, hogy mindig igaz a népszerű operettből vett idézet: „Ne búsulj, rózsám, mert az egy garast sem ér, / Ne búsulj, lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér”, akkor jusson eszünkbe csupán az az aprócska pánik, ami immár a több mint másfél évvel ezelőtt beköszöntött járvány elején volt. Ugye milyen hamar eltűnt a boltok polcairól a többmázsányi liszt, és ez csak egy aprócska jel volt. A lényeg, hogy a kenyér fogyasztásakor is viselkedjünk felelősségteljesen, hogy minden évben legyen szőlő, legyen lágy kenyér. Legyen otthonainkban minden nap a kenyér ünnepe!
Biró István
.jpg)