közepes eső
borús égbolt
enyhe havazás
Légy boldog és megszelídíthetetlen!
Egészen pontosan: „Légy boldog, akár a napsütés, és megszelídíthetetlen, akár a tenger!” A mondat egy olasz pedagógus vakációs házifeladat-listájából való. Nem, nem tévedés, egy kis tengerparti itáliai város középiskolájának tanára, Cesare Cata pár éve ilyen jellegű feladatokkal bocsátotta szünidőre diákjait. A szokatlan, rendhagyó lajstrom azóta bejárta a világot. Azt kérte például a fiataloktól, hogy olvassanak annyit, amennyit csak tudnak, de ne azért, mert kell; vagy hogy legalább egyszer nézzék meg a napfelkeltét. Arra intette őket, hogy kerüljék azokat a dolgokat, helyzeteket, embereket, amiktől rosszul vagy üresnek érzik magukat, és arra is, hogy forró nyári éjszakákon álmodjanak arról, hogy milyennek szeretnék látni az életüket. Táncra, sportra, álmaik követésére biztatta tanítványait.
Már a vakáció kezdetén elgondolkodtam azon, hogy nálunk vajon vannak-e olyan pedagógusok, akikben hasonló ötletek fogannak meg? Vannak-e olyanok, akik meg is merik tenni azt, hogy ilyen torokszorítóan szép és felülmúlhatatlanul hasznos dolgokat „adjanak ki” feladatként a gyerekeknek? Vagy legalább vannak-e olyanok, akik a kötelező házi olvasmányok helyett engedik bármit olvasni tanulóiknak? És olyanok, akik egyáltalán nem adnak vakációs feladatot?
Miért most írom ezeket a sorokat? Mert alig három hét van hátra a nyári vakációból, és hallom, tudom, hogy rengeteg családban ilyenkor feszültté válik az élet. Mert a szülőnek eszébe jut, hogy mindjárt itt az iskola, és még mennyi mindent kell tenni addig, biztos, a gyermeknek is körmére égett a gyertya, mert nincs kész a házi olvasmányokkal, a matekpéldákkal. Az is lehet, hogy még neki sem fogott a kiszabott házi feladatoknak. És akkor elkezdődik a figyelmeztetések, számonkérések, és – ahogy telnek a napok – az emeltebb hangú beszólások, szidalmak sorozata. (Tulajdonképpen jól van ez így: jó idejében nekifogunk a gyermek kondicionálásának, hiszen három hét múlva újra az iskola stresszes, tiltásokkal, elvárásokkal, értelmetlen feladatokkal teli világában kell helytállnia a szerencsétlen gyermeknek. Szokja a gyűrődést! Hát nem?)
Mert sajnos biztosra vehető, hogy a legtöbb – főleg elemi, általános – iskolás gyereknek adtak vakációs feladatot. (Éppen úgy, ahogy helyenként az előkészítő osztályosoknak is van házi feladatuk, bár nem lenne szabad.) Ha nem adtak, akkor a szülő talál ki gyakorlatokat, vesz feladatlapokat, hogy jaj, nehogy elfelejtsen mindent a csemete. És – miközben kutatók, pszichológusok évek óta hangoztatják, hogy a vakációs feladat egyenesen bűn, merénylet a gyermek ellen, hogy haszna van az önfeledt semmittevésnek is – pedagógusaink (tisztelet a kivételnek, de tényleg) és a szülők jó része bőszen érvelnek még mindig amellett, hogy kell az ismétlés, mert anélkül „kiesik” a gyermek a gyakorlatból. Mondják azt is, hogy kell a kötelező házi olvasmány, mert hanem nem olvasnak semmit (és most ne beszéljünk ezekről a könyvekről – pedig az a lista is megér egy misét –, arról se, hogy ezen a módon lehet legjobban megutáltani a gyerekekkel az olvasást).
Teljesen mindegy, hogy a kutatások azt bizonyítják, hogy időnként vakációra kell „küldeni” az agyat is, más jellegű impulzusokkal is kell „simogatni”, mert akkor később – bár valóban tapasztalható iskolakezdés után egy kis felejtés – sokkal jobban belelendül a tanulásba, de a jól beváltnak vélt (holott rég nem az) poroszos útról mi letérni márpedig nem fogunk!
Igen ám, de ha egy itteni gyerek most rákeres Cesare Cata listájára, és elolvassa a „kerüljétek azokat a dolgokat, helyzeteket, embereket, amiktől rosszul vagy üresnek érzik magukat” kezdetű tanácsot, akkor meg kéne futamodnia, el kéne menekülnie…
Ehelyett mi lenne, ha felhőtlenné tennénk a hátralévő alig három hetet, és az olasz pedagógus elvei szerint töltenénk a napokat? Együtt, lazán, szabadban, szabadon. Számítógép, tévé – és igen, akár betű nélkül. Beszélgetve, főzőcskézve, bolondozva, nevetve, egymásra figyelve. És megnézhetnénk együtt a napfelkeltét is…
Asztalos Ágnes
