„Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az Úr, ezért az Úr Midján kezébe adta őket hét esztendőre. (…) Amikor igen elszegényedett Izráel Midján miatt, az Úrhoz kiáltottak segítségért Izráel fiai.” Bírák 6:1.6 Többször olvasunk a Bírák könyvében arról, hogy „Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az Úr” és ennek a siralmas következményéről, amikor az ellenség – midiániták, amálekiták, filiszteusok – zsarnokoskodik több éven keresztül Izráel fiain. Minden esetben a rossz cselekedetek következményeként jelenik meg Isten büntetése, amely bűnbánatra indítja Isten népét, aki az Úrhoz fordul, és így szerez szabadítót, szabadulást az Úr. Beszédes történetek ezek, amelyek akár a mai kor emberéről szólnak: a pénzsóvárgás, az önző cselekedetek, a törvények figyelmen kívül hagyása, ember és Isten tiszteletének mellőzése, önmagunk megvalósításának törekvései mind-mind olyan cselekedetek és Isten ellen való lázadások, amelyek maguk után vonják Isten büntetését. Érdekes módon nem arról olvasunk, hogy Isten megharagudott volna népére, hiszen ember nem tudja elviselni Isten bűn ellen való haragjának súlyát, hanem az Úr nevelő, Önmagához visszatérítő szándékát fedi fel az Írás. Szinte érezzük az Úr fájdalmát, hogy népe azt cselekszi, amit Ő rossznak lát, amitől óva inti népét. Rossz döntések rossz következményei. Zsarnokság, szenvedés, elszegényedés az eredmény. Saját életünket vizsgálva vajon felismerjük-e rossz döntéseink rossz következményeit? Vagy már annyira elfelejtettük azt a fajta életformát, amelyet megkíván az Úr, hogy már jónak gondoljuk a rosszat, erkölcsösnek az erkölcstelent, igaznak a hamisat, tisztának a tisztátalant? Ilyenkor könnyű perlekedni Istennel, könnyű feltenni a sok miérttel kezdődő kérdést, azt gondolni, hogy igazságtalanul sújt az Úr keze. Mindez azonban nem sokat változtat a következményeken. Izráel fiai hosszú éveken át szinte hiába fáradoznak, nincs áldás, csak zsarnokság, szenvedés, értelmetlen tragédiák, elszegényedés. Ebben a helyzetben, talán végső elkeseredésében, az Úrhoz kiált Isten népe. Nekünk vajon meddig kell még tűrni a szenvedést, elnézni az igazságtalanságot, szenvedni a zsarnokoskodást? Mikor érkezik el annak ideje, hogy az Úrhoz kiáltsunk segítségért? A Szentírás tanítása szerint átkozott mindaz, aki emberekben bízik. Történelmünk folyamán bebizonyosodott számtalanszor: hiába bíztunk emberi segítségben. Ideje lenne ismét önmagunkba fordulni, megismerni és felismerni minden egyes rossz döntés következményét, alázattal megbánni mindazt, amit rosszul cselekedtünk, szóltunk, majd mindezeket töredelmesen megvallani az Úrnak. Izráel népe, amikor így cselekedett, megszánta őket Isten és szabadulást szerzett. Számunkra is készen van már régóta a szabadítás. Egykor felállítódott a kereszt, hogy számunkra is szabadulást szerezzen az Úr, hogy számunkra is Szabadítót támasszon Istenünk, Aki nem aranyon vagy ezüstön, hanem a saját vére árán váltott meg és ajándékozott meg örök élettel. Szenvedésben, gondok és nehézségek közepette, szegénységben ez az egyetlen járható út: alázattal kiáltani az Úrhoz szabadításért. Ő majd irgalma és kegyelme szerint bánik a Hozzá fordulókkal, hatalmasan megmutatja szabadítását és dicsőségét azért, hogy hálás szívvel imádjuk Őt. Hadd tapasztaljuk meg az alázatos, bűnbánattal Isten felé fordulásunk jutalmaként a szabadító kegyelem minden áldását, amelyért adjunk hálát tiszta szívből! Ebben legyen Isten segítségünkre!

Barát István református lelkész