borús égbolt
kevés felhő
tiszta égbolt
Küszöb? Holnap?
A tegnapi jelentések szerint bőven túlléptük az országban az ötszázadik nyilvántartott koronavírus-fertőzéses esetet. Amikor ezeket a sorokat írom – valamivel délutáni három óra után –, ez a rögzített és közzétett 576 eset immár 143-mal több, mint a huszonnégy órával korábbi. Hogyha a grafikonra pillantok, akkor nyilvánvaló, hogy beigazolódott, amit tíz nappal ezelőtt mondtak – akkor lépte át a százas mutatót a fertőzöttek száma –, érzem, hogy nagy a baj. És egyre nagyobb lesz. Exponenciálisan növekszik a betegszám. Ismerve a hazai viszonyokat, azt a lazaságot és azt a fajta fegyelmezetlenséget, amelyben élünk, azt tartom, hogy ez csak a jéghegy csúcsa.
Azt feltételezték, hogy a félezres betegszám majd egy kritikus pillanatot jelez, amikor aztán újabb rendelkezésekkel és szigorításokkal vissza lehet szorítani a kór terjedését. Azonban látva a járvány olaszországi vagy spanyolországi eszkalálódását, a helyzet reménytelen. A megszorításokat megfelelően mérlegelve vezették be, adagolják a hatóságok, igyekeznek nem ellehetetleníteni az életünket. Azzal, hogy központi irányításúvá tették a statisztikakészítést és az ilyen irányú információközlést, tulajdonképpen elejét vették a fölösleges pánik- és hangulatkeltésnek, hiszen végeláthatatlanul folytak ki a mindenféle írott és elektronikus sajtóorgánumokból a torz adatok. Hol alábecsülték, hol pedig túllicitálták az újságírók a valóságos számokat, hogy aztán vége-hossza ne legyen a közösségi hálón és a magánbeszélgetésekben a vélemények végeérhetetlen sokaságának. A részleges lakhelyelhagyási tilalom, a kontrollált hírközlés valamelyest normalizálta a helyzetünket, ráébredhettünk arra, hogy ki-ki a saját fegyelmezettségére, a legszűkebb környezet megtartó erejére számíthat.
Fogalmam sincs, hogy mit érhetek, mi történhet velem a következő napokban, képtelen vagyok, és fölösleges a tervezés, nincsen semmi értelme. Ami viszont biztos, igyekszem fegyelmezett maradni. Csendben és visszafogottan végzem a dolgomat. Mekkora öröm, hogy van család, hogy van otthon, s vannak erőtartalékok élelemből, jóból és szeretetből.
Tegnap meghallgattam Johannis elnök nyilatkozatát, amelyben megszólította a népet. Nem volt kétségbeesett, de érezni lehetett a szavaiból, hogy újabb korlátozó intézkedések jöhetnek. Jönnek. Olyanok, amelyek szükséges voltáról meg van győződve, de még maga sem biztos abban, hogy nem kellett volna-e már tegnap vagy tegnapelőtt életbe léptetnie közülük egyiket-másikat. Jó románként beszélt, és a jó románokat szólította meg. Ezt a hangnemet, a steril óvatosságot ismerjük. Attól óvta a közéleti szereplőket, főként a megyei és az önkormányzati vezetőket – pártállásra való tekintet nélkül –, hogy próbáljanak részrehajlás nélkül cselekedni, és ne használják fel az ismeretlen helyzetet politikai népszerűségük erősítésére. Nyilvánvaló, hogy ezzel a nagy nehezen összekalapált mostani garnitúrát, a mundért, az apparátust is védeni próbálta, hiszen a hivatalában megerősített, ideiglenes, tulajdonképpen második Orban-kormány felel azért, hogy vezessen az önkormányzati és a parlamenti választásokig. Nagyon akarták ezt a pozíciót, és most hatalmas feladatot kaptak, akkorát, amelyhez mérhető bonyolult és nagy kockázatokkal, élet- és halál-kérdésekkel járó talán az ország és a régió történetében sem nagyon volt.
Nagy időkhöz nagy emberek szükségeltetnek – szokták mondani olykor, ha már valamiféle biztonságos távolból szemlélnek eseményeket az értékelő, okos kibicek. Meg akkor is ezt állítják, ha az emberek maguk határozzák el, hogy átformálnak egy-egy rendszert. Ezek a forradalmak. Ezek a rendszerváltozások. Lehetséges, hogy vannak benne gerjesztő, felkészült emberek, vezéralakok, akik a dolgok, a folyamatok élére állnak. A jövő, vagy legalábbis a következő pillanat, kialakul valamilyen formában. És egy idő után élhetőbb lesz a világ. Most azonban olyan változások küszöbén állunk, amelyeket nem a mi tudásunk szerint irányíthatunk. Ráadásul pedig ez a jelen hozott anyagból dolgozik rajtunk és velünk. Ilyenek vagyunk. Ennyik. Csak ekkorák. Mi vagyunk a szenvedők és a cselekvők. Egyszerre. Most ébredünk rá, hogy mennyi mindent elbaltázunk, s azt hittük, hogy mennyire nagyszerűek vagyunk, és milyen hatalmas léptekben haladva mentünk felfelé. Hová? Minden megkérdőjeleződik. Lenullázódnak több ezer évesnek tartott axiómák. Kiürülnek. Szétfoszlik a kultúra. A siker álma. A gazdagság.
Távolságtartás, elvonulás, szolidaritás, felelősségérzet – ezek a szavak maradtak meg bennem az elnök szavait hallgatva. És ebben az előzmény nélküli és ismeretlen helyzetben talán az önmagam és a mások iránt érzett felelősségérzet, a felelős viselkedés kényszere maradt meg inkább, mint reménysugár, amely a holnap felé mutat, ahol talán lesz még egy küszöb, amelyen át be lehet lépni a jövőbe, amelyről nem tudunk semmit. Higgyük, hogy majd jobb lehet. De addig is…
Simó Márton
