A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közömbösség – idézte tudós tanárát egyik kedves ismerősöm, miközben eszmét cseréltünk az értelmiségi létről, az értelmiségi felelősségéről. Borongós hangulatban lehettünk, mert arra a következtetésre jutottunk, hogy ma értelmiséginek neveznek minden diplomást, de a diplomához sok esetben nem társul a felelős magatartás. Mert az nem felelős magatartás, ha az ember elvégzi hivatali feladatait, s minden másra úgy tekint, hogy az nem az ő dolga, semmi köze hozzá. Azaz közömbös a köz dolgai, a köz történései, azok alakítása iránt. Holott az értelmiségi lét nemcsak nagy tettekben, eszmék megvalósításában nyilvánulhat meg, hanem apróságnak tűnő, de nagyon fontos dolgokban. Például abban, hogy időnként vásárolunk egy kortárs szerző által jegyzett, környékbeli kiadó által gondozott kötetet, színházjegyet vagy koncertjegyet veszünk és beülünk az előadásra, vagy abban, hogy kortárs művész alkotását vásároljuk meg akár ajándékba, akár önmagunk gyönyörködtetésére. Vagy abban, hogy támogatjuk, részt veszünk a közösségi élményt nyújtó rendezvények, események szervezésében, magunkénak érezzük az énekkart, a fúvószenekart, a színjátszócsoportot, a hagyományőrző tánccsoportot. Vagy abban, hogy helyi termelők portékáit vásároljuk. Vagy akár abban, hogy támogatjuk a környezetünkben élőket, például azzal, hogy segítünk nekik akár online regisztrálni oltásra. De abban is megnyilvánul az értelmiségi attitűd, hogy állást foglalunk a köz dolgaiban, nem vonjuk ki magunkat a feladatok alól, helyette a pálya széléről való bekiabálást választva. A hét végén fennállásának harminckilencedik évfordulóját ünnepelte a szentegyházi Gyermekfilharmónia. Haáz Sándor bebizonyította, hogy értelmiségiként élni, megnyilvánulni nemcsak kulturális központokban, hagyománnyal rendelkező vagy a konjunktúra folytán erőre kapott művelődési centrumokban lehet, hanem egy kis faluvárosban is, ahol a bányászlét ötvöződött a gazdák életével. Magatartását bizonyára a családból hozta, ugyanis nagyapja, Haáz Rezső rajztanár, etnográfus nevéhez a székelyudvarhelyi múzeum alapítása fűződik, s képzőművészként is maradandót alkotott; akárcsak édesapja, id. Haáz Sándor, aki szintén rajztanári képesítést szerzett, etnográfusként is tevékenykedett, majd a Maros Művészegyüttes tánckarát vezette. Ifjabb Haáz Sándort nem a képzőművészetek vonzották, hanem a zene, de a népélet, népművészet iránti érdeklődés nála is meghatározó volt. A Gyermekfilharmónia fennállásának 39 éve alatt bebizonyította létjogosultságát, szükségességét, hasznát. Legnagyobb haszna pedig a zene iránti szeretet. Talán Szentegyházán a legmagasabb a zenével foglalkozó, kottát, hangszert ismerő lakosok aránya, a filitagság immár három teljes nemzedéken át öröklődött a családokban. A zene szeretetén túl pedig közösségi élményt adott, elhivatottságra, a szép iránti elköteleződésre serkentette a zenekar és az énekkar tagjait. Vagy akár a népes gyermeksereg felügyeletével, utaztatásával, ellátásával, fellépő ruhával való ellátásával foglalkozó népes hadseregnek. Ismerősömmel azon keseregtünk, hogy a közömbösség mindent eluralt, az embereket lassan nem érdekli semmi, s főként a köz iránti felelős elköteleződés szorult háttérbe az érdekelvű magatartással szemben. Aztán olvasom a Haázék háziünnepségéről írt hangulatos beszámolót, s felcsillant bennem a remény: talán még sincs minden veszve, a közömbösség még nem írta felül a szeretetet.

Sarány István