Közhelyek ideje

Hogy vagytok? Igen, tiszta kínlódás az élet, nem hagyják az embert levegőhöz jutni. Futok, annyi elintéznivalóm van, folyton ez a rohanás. A stressz fog megölni előbb-utóbb, nem a Covid. Már azt se tudom, kinek higgyek, csak kapkodom a fejem. Mondjuk, be nem oltatom magam, veszélyes, ki tudja, mi van abban a fecskendőben… A gyermekeknek a legnehezebb, az oktatási rendszer borzalmas. Alig vannak levegőn, aztán fáj a fejük s a hátuk állandóan. De ez van, ezt kell szeretni. Tesszük a dolgunkat, megyünk előre. Ki tudja, mit hoz a jövő, de nagy reményeim nincsenek. Mindig lesz valahogy.

A fenti párbeszéd – vagy monológ – különböző változatai elég gyakran elhangzanak a mindennapokban, mondhatni a járvány rátett egy lapáttal a meglévő kliséinkre, így ma már jókora közhelyhalomból válogathatunk. Ez azért is jó, mert ezek az előregyártott gondolatsorok lehetőséget adnak arra, hogy ne kelljen megformálnunk a sajátjainkat. Mint egy képzeletbeli hipermarket polcairól, leemeljük azokat a kliséket, amelyekre aznap szükségünk lehet, és használjuk, majd újakat „vásárolunk”. Így – mivel nem kell különösebben gondolkodnunk – marad időnk egy sor fontos dologra, lazításra, kikapcsolódásra. Nagyon kézenfekvő, nem? S ameddig mi a közhelyek zavarba ejtően gazdag tárházából válogatunk, teljesen gépiessé válik az életünk. A GPS elirányít bárhova, a munkahelyen kiosztják a feladatainkat, az otthonunkban pedig a modern háztartási eszközök elvégzik a munkát helyettünk is, az önismereti könyvek halmazai pedig megmondják, hogyan kell tíz lépésben megváltoztatni az életvitelünket a sugárzó jókedv és pozitív energiák áramlása érdekében. 

Vajon marad-e egy aprócska rés a szabad akaratnak, a saját gondolatoknak, a spontán örömnek, a kacagásnak? 


Boncina-Székely Szidónia