Hirdetés

Középen térben és időben

HN-információ
Umbria egészen más, mint Toszkána (…) parasztabb, ősebb, szentebb és mintha egy árnyalattal zordonabb is volna – írja Szerb Antal a már többször idézett Utas és holdvilág című regényében. Azt hiszem, Mihálynak, akit ezúttal Szerb Antal szócsövének érzek, igaza van. Mint ahogyan az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Toszkánához viszonyítva minden más régió legalább egy fokkal kevésbé derűsnek, kevésbé romantikusnak meg elbűvölőnek tűnik, mert nem csak a táj kevésbé idilli, de sehol máshol nem jelenik meg egy helyen az a művészi-esztétikai bőség, amivel Toszkána városaiban találkozunk. Sehol máshol nincs olyan vidék, amelynek minden nagyobb, de talán kisebb városát is ne tartanánk számon valamilyen különlegességgel, legtöbbször különleges gyönyörűséggel. Nem véletlenül volt egy egész szellemi irányzat és arculat születési és megvalósulási színhelye. Hasonlót elmondhatunk Umbria jó néhány településéről is, ám szerintem mindegyik mégis valahogy szerényebb, kevésbé tobzódik a művészetekben, mint észak-nyugati szomszédja, és mikor van is belőle bőven, valahogy diszkrétebben, visszafogottabban nyilvánul meg. Itt van mindjárt a mindkét vidékre jellemző román stílus, mely különbözőképp jelenik meg a két régióban. Toszkánában, a pisai újításoknak köszönhetően, az építészet könnyedebbé válik, vagyis elveszíti tömzsi formáit, a várszerű jellegét, impozáns, néha komorságba hajló, visszafogott és elemibb erőt sugárzó zömökségét, ami Umbriában és szinte mindenhol máshol is tetten érhető. Amivel persze egy pillanatig sem állítom, hogy Umbria városai nem rejtenek rengeteg szépséget. És mivel itt is az történt, mint már sokszor utazásaimkor, hogy a beharangozott csodák mellett nem kis meglepetések is vártak, most ezzel kezdeném: Spoleto! Spoleto sokkal kevésbé ismert, mint mondjuk Orvieto, Perugia, Gubbio, hogy Assisiről ne is beszéljünk. Pedig már az umberek megalapították, a rómaiak alatt vált az egyik legjelentősebb közép-itáliai várossá, majd a longobárdok, a 7. században tették három itáliai hercegségük egyikének a fővárosává és névadójává. Nem tudtam mindezt, amikor először tettem be oda a lábam. Annak ellenére, hogy audioguide-os idegenvezetésünk volt, ami nagyon kényelmes, mert ott a kis kütyű a fülhallgatóval, és mindent jól lehet hallani, amit a vezető mond. Legalábbis egy bizonyos távolságon belül. Én azonban sokat rakoncátlankodom, minimum két okból: egyrészt, mert mindenhova, ami utunkba esik vagy kis kitérővel elérhető, be kell kukkantanom, legyen az utcácska, átjáró, üzletecske vagy épp jelentéktelenként kezelt templom, esetleg egy udvar; másrészt mindegyre megállok, mert szinte állandóan sürgős fotóznivalóm kerül. Ilyenkor pedig mindig lemaradok, pontosabban szinte mindig lemaradozom, és mire behoznám a távolságot, már megint. Na, így megy ez, de szerencsére meg-megáll a csapat, és olyankor beérem. Rendszerint van egy-két társam is, aki ugyanígy cselekszik, bár a többiek általában sokkal gyorsabban járnak, mint alulírott. De (szinte) minden alkalommal – kivétel inkább a távoli, egzotikus utak esetében fordul elő – van egy-két mozgásproblémával küzdő utas is. Szerencsére, akartam írni, és írom is. Persze nem az ő szerencséjükre, hanem az enyémre, olyan értelemben, hogy ők mindenképp lemaradnak, tehát nem vagyok az egyetlen és nem felejtenek ott valahol. Na, de onnan indultam, hogy bár igen jól felszerelten kalauzoltak, elkalandozásomból kifolyólag nem mindig használtam ezt a lehetőséget, ezért Spoleto váratlanul tárta elém gazdagságát, és büszkén állítom, hogy pontosan éreztem a kisugárzását, amelyet később, utánaolvasva, igazoltak a könyvek! Szájtátva bámultam az újabb és újabb kincseket, amilyenekkel csak a legjobb helyeken találkozunk. A gyönyörű fekvését, ahogyan a hegyoldalra felkúszik, erdők veszik körül, és minden szögből más-más oldalát mutatta, szinte már unottan írom le. Természetesen mozgólépcsővel közelítettük meg, majd gyalogoltunk is eleget. Ám ez a fogalmazás – „természetesen” – magyarázatra szorul. Ehhez tudni kell ugyanis, hogy errefelé a városok jelentős részét vagy legalább az óvárost valamiféle mozgó eszközzel szokás elérni, annyira meredeken és magasan helyezkedik el. A nagy járművek ugyanis nem mehetnek fel, be sem férnének a legtöbbjébe, ezért segíteni kell az arra járó gyalogosoknak. A város néhány évszázadon keresztül a pápai államhoz (is) tartozott. Ennek az időnek az emlékét őrzi hatalmas erődje, a Rocca Albornoz, a szilárdság, biztonság és erő mintaképe a 14. századból. Építője a gubbiói Gattapone, ugyanaz a híres mester, aki a másik, talán még híresebb itteni emlékművet, a Ponte delle Torrit tervezte. Ez 230 m hosszú és 80 m mély völgyhíd, amelynek építése, bár az egykori római vízvezeték nyomán készült, mégsem volt egyszerű teljesítmény, és impozáns, szép látványa felér a legmodernebbekével az országban. Bár Spoleto utcái is meredekek, néha kacskaringókkal, de mindig kifogástalan járdákkal és kövezettel, ezek az utcák sokszor szélesebbek, autókkal is járhatóbbak, mint a legtöbb településen errefelé. Ettől persze még többségükben számtalan lépcső tördeli igen okosan, a kaptatás megkönnyítésére. Fejünk fölött mindegyre kecses kis boltívek nyúltak át, hogy a kétoldal házainak összetartozását bizonyítsák, akár átjáróként is, szemet gyönyörködtetővé téve a város minden részletét. Spoleto attól is rendhagyó, hogy viszonylag levegős terei vannak, nagyon szép szobrokkal, emlékművekkel és az elmaradhatatlan kutakkal. Ez még a Dómhoz vezető, erősen lejtős, hosszúkás legyező alakú soklépcsős térre is igaz. Ahogy lepillantasz, az alján álló templom, különösen magas tornyával, román homlokzatával, amelyet 8 rózsaablak díszít és reneszánsz árkádos előcsarnok teszi különlegessé, a fehér aranyos ragyogásával, hatásosan szép. A belseje is méltó ehhez az első benyomáshoz:a quattrocento sajátos stílusú festőjének, Filippo Lippinek (1406–1469) különlegesen szépnek tartott freskósorozatát őrzi Mária megkoronázásáról és az angyali üdvözletről. A kalandos életű Fra Filippo, bár Firenzében született, de később itt élt és a katedrálisban temették el. Az egyik sarokban szerényen megbújva, gondosan üveg alatt őrizve és sajátosan világítva egy másik kedves csemegét, Assisi Szent Ferenc egy kis lapra, apró betűkkel sűrű sorokba, gondosan írt levelét is láthattam. Ennyi különlegesség után már csak váratlan hab volt a tortán megtudni, hogy a Don Matteo filmsorozat külső jeleneteit is itt filmezték.

Albert Ildikó



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!