Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Hogyan találkozhat a 14. századbeli olasz Petrarca a 19. századi, Uruguayban született Isidore Lucian Ducasse-szal, aki Lautréamont néven vonult be a világirodalomba? Miként ötvöződhet a quartinák és a terzinák egymást követése, azaz a szonettek kötött formája a szépségnek azzal a megfogalmazásával, amely a 24 évesen meghalt szürrealista előfutár tolla alól kerekedett ki, és világszerte nincs olyan művészetkritikus, aki ne emlegetné, amikor kollázsokról, dadaizmusról, nonfiguratív és posztmodern képekről beszél: „szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”? És hogyan futhat össze mindez egyetlen csomópontban, Erdélyben, bizonyítva, hogy a világirodalom, a művészettörténet nem ismer sem időbeli, sem földrajzi, sem szellemi határokat? Mi sem bizonyítja jobban, mint ez a könyv a maga mintegy száz szonettjével, amelyeknek kötött formája kordában tartja a csapongó, de látványos nyelvi káprázatokkal felépített tartalmakat, amelyek napjaink erdélyi, olykor pedig kimondottan lokálpatrióta valóságát kötik össze mindazzal, ami a világban történt és történik vagy ami az érzékeny emberi lelkekben végbemegy. Kovács András Ferenc (1959) már székelykeresztúri és környékbeli tanárkodása idején olyan versekkel jelentkezett, amelyek egyértelműen utaltak arra, hogy a világirodalom számára egyben eszköz és mérce is. Amiként Méliusz József darabokra tört elégiáiban a Horace Cockery köpönyege mögé bújt, ugyanúgy KAF képes volt a legkülönbözőbb írók, költők, színműírók stílusában írni napjaink legkülönbözőbb vonatkozásairól vagy az emberi egyetemességről, a mindig találó vers- és szövegszerkezeteknek olyan felhasználásával, amelyek mintha megcáfolták volna a klasszikus mondást: a stílus maga az ember. Itt azonban az alteregók többféle stílusa mögött állt ugyanaz az alkotó, miközben saját hangján is olyan költővé érett, akit majd minden elérhető díjjal kitüntettek az elmúlt években, miközben ő maga az maradt, aki mindig is volt: a közélet iránt érdeklődő, a Látó főszerkesztőjeként a felbukkanó értékekre roppant vigyázó, az értéktelenséget elutasító alkotó és közéleti személyiség. Nem tudom, hogyan írták ezeket a szonetteket: Tompa írt egy sort, majd eltakarta, és csak a rímet hagyta ki, hogy majd ráfeleljen a következő sor, amiként egykor a kisebb és nagyobb iskolások játszottak. Vagy KAF írt egy sort, netán egy szakaszt, majd költőtársa folytatta. Esetleg feldobtak egy ötletet, mindketten körülírták, majd összerakták a legsikerültebb gondolati bravúrokat és nyelvi leleményeket. De nem is lényeges. Annyi bizonyos, hogy Tompa Gábor (1957) és Kovács András Ferenc még szellemi játékaikban sem engedik egy milliméterrel sem lennebb azt a szellemi mércét, amely képes a nagyvilág valóban értékes kultúrájához csatolni Erdélyt. És ez különösképpen fontos azokban az időkben, amikor megindították a kultúrharcot, amikor néhányan megpróbálják lelökni a költészet és a publicisztika piedesztáljáról még azt a költőt is, akire nem csupán hajviseletében, hanem találkozóinak, felolvasásainak néhány pózában maga KAF is hasonlít. Hogyha már ő is hárombetűs. (Kétbalkezes szonettek (1993–2011). Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2011. Tördelőszerkesztő: Para István, borító: Birtalan Kölök Zsolt.)

Székedi Ferenc