Akkor hogy is állunk ma az időskorral? A felosztáson, a szociológiai ismertetéseken és lélektani megállapításokon túlmenően? Azt hiszem, kb. ugyanúgy, mint mindig is álltunk. Legtöbben irtózunk tőle és szeretnénk elodázni, meg nem történtté tenni, kibújni alóla. Mert a legtöbben ilyenkor – bizony-bizony megkésve – jönnek rá, hogy jó volt fiatalnak lenni. Fiatalnak, gondtalannak, felelőtlennek. Forrongással, elégedetlenséggel tele, várva, hogy végre „nagyok”, felnőttek legyünk. Hogy végre vegyenek minket komolyan, legyen szavunk, kérdezzenek meg, ne döntsenek rólunk és helyettünk. És mire ezt végigjátszottuk – felnőttünk, döntöttünk, választottunk, kínlódtunk, örültünk, terveztünk, temettünk – elszaladt fölöttük az idő, az időnk. Az idősödő és az idős emberek egyre jelentősebb része magára marad mifelénk is. Mert a család nem igényli vagy csak nagyon kevéssé, alkalomszerűen kéri a segítségét. Gyakran egyszerűen azért nem, mert mire „használhatók” lennének, addigra az unokák is felnőnek. Az újabb generáció beleszólást sem igen enged. Sőt, egyre általánosabb az a jelenség, hogy a különböző generációk egymástól nagy távolságra, határok két oldalán élik a mindennapjaikat. Mint ahogyan megszűnt az öregek bölcsességébe vetett hit is. Talán nem alaptalanul. Mert valljuk be, a kor önmagában nem hoz magával bölcsességet, bármennyire is szeretnénk, vagy reméljük, hogy a tapasztalat okosabbá tesz. Ez csak azokra igaz, akik eleve sem tartoztak a legostobábbak közé. Mert igaz ugyan, hogy az élet nagy tanító (ez a közhely most elkerülhetetlen!), de mindenkinek csak azt és annyit taníthat meg, amit és amennyit az képes és hajlandó felfogni, elfogadni, ezért változni és változtatni. Az időskor önmagában nem baj és nem érdem, bár mára különös kettős hozzáállás lett osztályrésze: statisztikailag nőtt a jelentősége, számuk, arányuk növekedésével együtt, ám megélni annak ami, szinte szégyen és egyáltalán nem divatos! Ami kétségtelen, hogy az idős ember mögött rendszerint (bár van kivétel) sok-sok munka, rengeteg megélés, nem kevés szenvedés, számtalan öröm, és óhatatlanul sok gyötrelem van. De előtte még jövő is. Terv is. Lehetőség is. És egyre nyilvánvalóbb a nyílt titok, hogy az aktivitás, a szellemi-lelki topon maradás sok előnnyel jár. A szaporodó gondok-bajok, a testi-lelki lemaradás pedig, talán, lassacskán, elfogadhatóvá teszi (ha teszi?) az elfogadhatatlant, a kivonulást ebből a hatalmas kalandból, amelynek neve: Élet. Albert Ildikó