A lassan leépülő, majd a teljesen elbutult családtaggal szembesülni igen fájdalmas jelenség. Igaz, találkoztam (nem is kevés) izgága, elégedetlen, felháborodott hozzátartozóval is, akik képtelenek megérteni, hogy mindaz a „szörnyűség”, amit a beteg művel – a lobbanékonyságtól kezdve az agresszión, kóborláson vagy képtelen állításokon, vádaskodásokon keresztül egészen a teljes érdektelenségig, végül magatehetetlenségig – teljesen független annak akaratától, illetve képtelen azt felmérni és kontrollálni. Hisz épp ettől (is) demens a demens. De a leggyakoribb az ijedtség és a kétségbeesés, amikor tudomásul kell venni, hogy a közeli hozzátartozónk lelkileg lassan kivonul az életünkből, bár fizikailag még sokáig jelen lehet. Nyugaton megszokottabb az intézetbe helyezés, illetve az otthongondozás fizetett személlyel, mert mindkettő beépült a kultúrájukba. Az idősotthonok igen jó feltételeket biztosítanak (természetesen térítés ellenében), és mindkét módszer minden fél megelégedésével találkozik. Nálunk ezek kevésbé, illetve másképp működnek. Elsősorban azért, mert igen kevés elhelyező központ létezik, illetve a jobb körülményeket biztosítók nem mindenkinek megfizethetők. Bár azt ma már számításba lehet venni, hogy ezek a betegek igen jelentős állami segélyben részesülhetnek. Ám ezzel együtt is rendszerint csak akkor kerül sor az elhelyezésükre, amikor teljesen magatehetetlenné válnak. Gyakoribb, hogy mindvégig otthon ápolják az elbutuló időseket. Természetesen ez a humánus és nálunk tradicionális hozzáállás, de ugyanakkor igen sok hátulütővel is jár, a családtagoktól elég sok áldozatot követel, mert a nyugati típusú ellátással szemben nálunk ezt nem alkalmazottak végzik, illetve ilyet csak naponta néhány órára képesek fogadni – mert egyszerűen megfizethetetlenek. Ám ezek inkább adminisztratív kérdések – azért érdemes megemlíteni, mert még mindig igen kevéssé ismertek és nincsenek fórumok, amelyek ezek népszerűsítésével foglalkoznának –, így inkább visszatérek a betegség még nem említett vonatkozásához: a megelőzéséhez. Már amennyire megelőzhető. Egyelőre elég keveset tudunk erről. A legáltalánosabb alapelv, hogy használjuk minél többet az agyunkat – ez különben sok mindenre jó! Aztán vannak kutatások, amelyek összefüggést mutattak ki a mozgás és a rendszeres teafogyasztás fölöttébb hasznos voltáról a leépülés megakadályozásában. Mások szerint a D-vitamin hiánya elősegíti a megjelenését, tehát arra is érdemes odafigyelni. Meg úgy általában az egészséges életmódra – ez egyelőre a leguniverzálisabb megelőzési eljárás minden nyavalyánkra. (folytatjuk) Albert Ildikó