A demencia a leglátványosabb, egyben legszomorúbb bizonyítéka annak, hogy lelkünk folytonosságát és a személyiségünk létét az emlékezetünknek köszönhetjük. Ez olyan evidencia, melyen nem szoktunk elgondolkozni, sőt ez sokaknak első hallásra (olvasásra) egyenesen szokatlannak tűnhet. Pedig nyilvánvaló, hogy az (időskori) elbutulás folyamatában a memóriából lassacskán eltünedező ismeretekkel együtt a lelkünk hull ki belőlünk. A közelállóknak nem egyszerű végigélni a beteg mellett ezt a folyamatot. Iszonyú élmény megélni, hogy a szerető és szeretett szülő, testvér, barát egyszer csak nem ismer meg. De ez az a fázis, amikor már minden kézzelfogható és egyértelmű. A betegség kezdeti szakaszában a környezet viszonyulása két szélsőség között mozog: nagyon hamar észreveszik a tüneteket, szakemberhez fordulnak és követelik a segítséget, majd rendszerint elkeserednek, mikor kiderül, hogy esetleg lassítható ugyan, de vissza nem fordítható bajról van. Vagy olyan későn jelentkeznek, amikor a beteg már teljesen leépült. Mert nem figyelnek oda, vagy nem képesek értelmezni mindazt, ami a hozzátartozójukkal történik. Az elbutult beteg igen nagy terhet ró a környezetére, mert bár az elején csak apró galibákat okoz a betegség, egy idő után már veszélyessé válik ez az állapot: a beteg nyitva felejtheti a gázcsapot, úgy elcsatangolhat, hogy nem talál haza, besétálhat egy autó elé, a végén teljesen magatehetetlenné válhat, ami életveszélyt jelent számára. Hogy mit tehet ilyenkor a környezet, a család? Mindenképp gondoskodnia kell a leépült személy biztonságáról és adott pillanatban az alapszükségletei kielégítéséről is. Nem egyszerű és nem könnyű feladat. Megoldására többféle és eléggé különböző módszer létezik, melyekből a környezet saját hozzáállása, felkészültsége és lehetőségei szerint választhat. Az egyetlen általános és el nem hanyagolható szempont azonban az, hogy függetlenül attól, hogyan látják el (vagy sem) a beteget, a személy méltóságának megőrzését minden körülmények között biztosítani kell. Ez az az aspektus, amit mifelénk még nem tudatosítottunk eléggé, bár hagyományaink erre hajlamosíthatnának. Ezt a hozzáállást kellene újratanulni igen gyakran a családokban, egyénenként, kórházi vagy egyéb intézeti alkalmazottként egyaránt. (folytatjuk) Albert Ildikó