Valamikor még egybeesett a felnőttség és érettség fogalma. Egykoron ez értékelt, vágyott állapot volt. Valamikor – helyenként és bizonyos értelemben ma is – egy adott életkorban (14, 16, 18 vagy ki tudja hány évesen?), rituálékkal avatták be és nyilvánították érettnek az ifjakat. A beszabályozottság – a rítus – mindig arra volt jó, hogy egyértelműsítse, átláthatóvá tegye a világot, és a helyzeteknek megfelelő viselkedési módokat írjon elő. Jelen esetben az egyén jogait és kötelességeit (státusát és szerepét) tisztázta, és a közösség ettől kezdve elvárta, hogy ezek alapján cselekedjen, az ifjú ember pedig igyekezett mindennek a lehető legjobban megfelelni. Amennyiben nem ezt tette – büntették. A jelenkori civilizált társadalmakban élnek ugyan a beavatásnak valamiféle maradványai, ám ezek inkább csak kiürült formaságok, melyek távolról sem teljesítik régebbi feladataikat. Egyrészt a vallás őriz olyan szokásokat, amelyek egyebek mellett egyfajta nagykorúsítást is magukban foglalnak, mint például a konfirmálás a reformátusoknál. Másrészt általánosabb és egyértelműbb(nek tűnő) megjelenése a maturandus, az érettségi (volt) – ami eredetileg az iskolapad elhagyásával együtt felnőtté és egyben éretté nyilvánította a csemetét, kijelölve nagyjából a további életútját is. Ma azonban ez legtöbbször mást jelent, átértékelődött: a külsőségek vették át a főszerepet, inkább csak a jogok maradtak meg, a kötelességek elsikkadtak, illetve mindegyik kaotikussá, sokértelművé és ezzel értelmezhetővé vált, miközben valahol elveszett mind a lényege, mind a vele járó érett személyiség. Az, amelynek alapjai ilyenkor már készen kellene hogy legyenek, hogy aztán a nagybetűs Élet majd csak csiszolgassa. Napjainkban a ballagás hatalmas költséget, új ruhákat, cipőket, frizurát, kütyüket és bulikat, meg az összegyűjtött és elverhető pénzt jelenti, meg szabadságot, az amúgy is laza kötöttségek teljes felszámolását. A hogyan tovább eléggé homályos. Több a kétely, mint a terv. Nem véletlenül regélnek jövőkép nélkül felnövő generációkról és a felelőtlen, másokat kihasználó, alkalmazkodni képtelen egyének növekvő számáról. A menő, a trendi szerepek csodás életet ígérnek – csak a hozzá vezető utat felejtik el megtanítani. Mintha a semmiből keletkezne a jólét, munka nélkül létezne gazdagság és célok nélkül lebegő ámulatból a boldogság. Az ébredés elkerülhetetlen. Az élősködők, ügyeskedők előbb-utóbb eltűnnek a süllyesztőben. A jobbak, ha megkésve is, de pótolják a hiányosságokat, valóban felnőnek és megérnek a csodára: a valódi, tartalmas életre. Albert Ildikó