Olyan kiadvány került most az olvasó kezébe, amelynek ezelőtt ötven évvel kellett volna megjelennie. Szerzője az a Kelemen Imre (Homoródkarácsonyfalva, 1903. március 13. – Oklánd, 1991. november 16.) egykori unitárius lelkész, aki a maga idejében személyesen végigjárta a Székelyföld és Erdély majd’ minden unitárius gyülekezetét. Jegyzetelt, egyházközségi levéltárakban kutatott, fényképezett. Emellett azonban gyűjtötte a külső információkat, és konzultált az egyháztörténetben és Erdély múltjában járatos történészekkel is. Unokájának, a ma Szentegyházán szolgáló Kelemen Szabolcs unitárius lelkipásztornak mesélte, hogy a két kezén meg tudná számlálni azokat a parókiákat és filiákat, ahová nem juthatott el személyesen. Kelemen Imrének van ugyan némi kultusza, Oklándon, ahol huszonöt éven át szolgált, iskolát neveztek el róla, pedagógiai, egyháztörténeti munkáira itt-ott hivatkoznak, de ez még nem minden. Ezt a jelentős monográfiát évtizedeken át asztalfiókban őrizték, minekutána maga a szerző és a családtagok – nagy nehézségek árán – meg tudták akadályozni, hogy a belügyiek elkobozzák és elsüllyesszék valamely zárolt levéltár mélyére, vagy egyszerűen megsemmisítsék. Amikor Kelemen Imre tiszteletes 1968-ban befejezte a munkát, a következő szavakkal indította az olvasóknak szánt ajánlást: „Ezt a könyvet azok számára írtam, akik nem ismerik vagy kevésbé ismerik a mi unitárius egyházunkat, annak szervezetét, külső formáját, elhelyezkedését, hogy ezzel egy kis eligazítást adhassak azoknak, akik meg akarják ismerni.” Foglal­juk össze Ke­lemen Imre életútját röviden. Ho­­mo­ród­ka­rácsony­falván született, ott járt elemibe, majd a székelykeresztúri gimnáziumban érettségizett, a teológiát Kolozsváron végezte. Kollégiumi felügyelőként kezdte pályáját Székelykeresztúron, ahonnan Homoródszentpálra választották meg papnak. Később (1929) tanári kinevezést kapott ugyancsak a keresztúri gimnáziumhoz, majd Erzsébetváros helyettes lelkésze lett (1930-ig). Ezt követően három évig Homoródújfalu, majd negyedszázadon át (1958-ig) a már említett Oklánd unitárius gyülekezetét vezette. A magyarországi ’56-os forradalmat követően több koncepciós per született erdélyi értelmiségiek és fiatalok ellen, egyik ilyen elrettentő hatósági túlkapásnak lett besúgók jóvoltából az áldozata, 1958-ban – ekkor oklándi munkája mellett egyben a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör esperese is – tizenöt évi kényszermunkára ítélték, amelyből hatot letöltött, az 1964-es általános amnesztiával szabadult. Mivel nem térhetett vissza Oklándra, elfogadta a Lupényba való kinevezést, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Nyugalomba vonulása után Marosvásárhelyen telepedett le, ott élt haláláig. Földi maradványai Oklándon nyugszanak. A mi egyházunk – Kalauz, avagy az unitárius föld leírása – egy kétkötetes, hatszáz oldalnál valamivel terjedelmesebb munka – a nyolc történelmi egyházkört pásztázza végig (Aranyos-Torda, Háromszék, Felső-Fehér, Küküllő, Kolozs-Doboka, Maros, Székelykeresztúr és Székelyudvarhely), összesen 138 gyülekezetet. Némiképp a felosztás valamelyest változott ugyan – történtek kisebb-nagyobb átszervezések, örvendetes módon városainkban jöttek létre 1990 után újabb egyházközségek –, de az „unitárius föld” és „világ” ma is nagyjából akkora Erdélyben, mint korábban, mintegy (121 egyházközség, 17 filia). Voltam olyan egyházköri konferencián, amelyen – sokak megdöbbenésére – elhangzott, hogy – bár a Székelyföldön magasabb az unitáriusok aránya – az ország össznépességének mintegy 0,3, némi jóindulattal talán 0,5 százaléka –, hiszen jelentős azoknak a megkeresztelteknek a száma is, akik nem gyakorolják vallásukat – az arányuk, a történelmi Erdélyben pedig 1,2 százalékos lehet mindössze. Annak ellenére, hogy erdélyi alapítású felekezet, történelmi, de mégis kisegyháznak számít. A monográfiát egy általános, rövid történeti bevezető indítja, aztán az egyes fejezetek élén térkép, majd az egyházkör rövid, de lényegre törő története, ezek után pedig a gyülekezetek és a hozzájuk tartozó épületek ismertetése következik. Amikor szó esik a településekről, bevezetésként mindig vázlatos, de általános helytörténeti felvezetés is található, hogy aztán szép sorban előkerüljenek mind a felszíni rétegek. Amikor a közeli évek-évtizedek eseményeit taglalja, elmondhatjuk, hogy tulajdonképpen kultúrantropológiai vizsgálódást folytat. Abban az időszakban még nem volt kiforrott tudományág nálunk az „embertan”, de az empirikus módszerek léteztek. Egyrészt emiatt is tarthatták veszélyesnek a szervek a vizsgálódást, hiszen kitért a különböző felújításokra, renoválásokra, fájó gondokra, amelyek orvoslására akkor nem volt elég pusztán a hívek és a lelkészek odaadó közreműködése, a szerény anyagi áldozatok árán sem voltak megvalósíthatók a tervek. Hiányzott az állami akarat és a segítség. Hiányzott olykor a felső vezetés irányított és határozott akarata, hiszen maga a püspöki hivatal is a rendszer csapdájában vergődött. Hiányoztak a parókiák körüli civil tevékenységek, esetleg azok egy része, mert folytonos volt ebben a körben is a hatósági vegzálás. Hiányzott a hitoktatás szabadsága. Hiányoztak a nemzetközi kapcsolatok, amelyek oly sok eredményt hoztak a két világháború közötti időkben. Ami különösen értékessé teszi Kelemen Imre munkáját, az nem más, mint az emberi erő, a jellem, a hozzáállás megfigyelése: irgalmatlanul megmondja a véleményét a lelkészekről és a presbitériumokról. Akkor is ír, jegyzetel, megfigyel és emlékeztet, amikor hiányosságokat, emberi gyarlóságokat észlel. Olyan vonatkozások ezek, amelyeket „nem tennénk” ki az ablakba, de a valóságkutató nem hallgathat el semmit. Van fény. És vannak annak negatívumai: a hiány és a sötétség. A szerző megemlíti, hogy többeknek megmutatott egyes részleteket – akikben teljességgel megbízott – köztük dr. Borbáth Károly (1931–1980) vargyasi történésznek is. Ha voltak itt-ott tárgyi tévedések, azokat kifésülték a szövegből. Úgyhogy a szabadkozás csak szerénység lehetett Kelemen Imre részéről. Másik nagy erénye, hogy a létezett szocializmus idején szóvá meri tenni azt is, hogy ezrek élnek gyülekezeteken kívül, mert egyes nagyvárosokban, a szórványban nincsenek kellőképpen megszervezett egyházközségek, nem épülhetnek templomok. A monográfia alapmű, amely egy „mételyes csúf” korból, egy ateista indíttatású rendszerből tár elénk egy valós unitárius-képet. Sokunk számára még izgalmas olvasmánynak is mondható. A kézirat lezárásakor, 1968-ban, bár a szerző még utána is sokat javítgatott rajta, még csak 400 éves volt az Erdélyi Unitárius Egyház. Ha akkor „olyan” a világ, megjelenhetett volna. Eltelt ismét egy fél évszázad. A 450. évforduló sok esetben (ön)vizsgálódásra késztette az unitáriusokat. Ennek az alapműnek a kézbevétele után el lehet, és el is kell gondolkodni azon, hogy „íródjék” meg hozzá a kiegészítés. Ez már kortárs kutató vagy elszánt lelkész feladata is lehetne. Befejezésül hadd idézzek néhány szép gondolatot a könyv zárszavából: „Mert amíg Dávid Ferenc szelleme él, amíg valaki is hivatkozik a vallás- és lelkiismereti szabadság törvényét meghirdető tordai országgyűlésre, amíg lesznek elnyomott rabszolgákat felszabadító Lincoln Ábrahámok, amíg virágoznak a Krizák Vadrózsái, amíg utat mutatnak a Bölöni Farkas Sándorok, s lesznek Brassaiak, Balázs Ferencek, addig, ha netalántán nem is egyházközségeinkben, de az erdélyi szellemben mindig élni fogunk. (…) Legyen ezen a magvetésen is a mi egyetlenegy Istenünk áldása!” És ez útravaló, biztatás, felkérés is egyben. Simó Márton