A hét végén gyermekkorom egyik kedvenc hétvégi kirándulóhelyét kerestük fel: Borszék fürdőtelepet. Hosszú idő után az elmúlt két-három évben többször is átsuhantam a telepen, de csak a sípályánál szálltam ki az autóból, s gyalogosan csak annak környékét jártam be. Akkor örömmel tapasztaltam, hogy sok villába új élet költözött, többek között borszéki gyökerű szeredai családdal is találkoztam, akik visszaigényelték és kapták a családtól államosított villát, s ma családi vállalkozásként működtetik. Valamit jól csinálhatnak, mert állandóan telt ház van náluk: többnyire edzőtáborozó sportolók, vagy sítáborba jött gyermekek és a szüleik köréből kerülnek ki vendégeik. De hasonlóan élettel telt volt csaknem valamennyi útszéli villa: látszott, hogy gazdájuk van, s az is látszott, hogy a gazda azon van, hogy tulajdona megmaradjon, szépüljön, s lehetőleg gyarapodjon. Nem véletlenül írtam: csaknem, ugyanis még nagyon sok épület van, amelynek látszólag nincs gazdája. A kilencvenes évek tessék-lássék, nyögvenyelősre sikeredett visszaszolgáltatási, reprivatizációs folyamata, karöltve az átgondolatlan, a rablógazdálkodásnak teret adó privatizációval azt eredményezte, hogy még harminc esztendővel a rendszerváltás után sem sikerült teljes mértékben tisztázni a tulajdonviszonyokat, s ez a maga rendjén például az épületek lerohadását vonta maga után. Ugye, korábban valamennyi villa, szálloda magántulajdonban, vagy cégek, közösségek, egyházak tulajdonában volt. Az államosítás után a fürdővállalatokat – s azért írom többes számban, mert így történt ez nemcsak Borszék, hanem Tusnádfürdő, Málnásfürdő, és még hosszan folytathatnánk a sort – vállalkozásként próbálta értékesíteni az állam, ezzel párhuzamosan a restitúciós törvények nyomán visszaigénylési eljárások, majd perek végeérhetetlen sora indult be. S mi lett a vége? Az ingatlanok egy része visszakerült annak a családnak a tulajdonába, amelyiktől annak idején államosították. Az ingatlanok másik hányada a bérlők tulajdonába került, ha éppen lakófelületként szolgált. Megint másik része a privatizáció során váltott tulajdonost. Sajnos, a perek bizonyos esetekben annyira elhúzódtak, hogy közben a vita tárgyát képező épületek pusztulásnak indultak, netán tönkre is mentek, ugyanis senki nem fektetett be fenntartásukba egy árva fityinget sem, mondván, máséba miért ölné bele a pénzét. De arra is van példa, hogy a család tulajdonába került vissza az ingatlan, de a tulajdonjog többfelé oszlik, távol élnek az örökösök, anyagi lehetőségeik is korlátoltak, de nosztalgiából az épülettől, annak festői romjától sem akarnak megválni. Harminc év totojázása oda vezetett, hogy menthetetlenül elpusztult egy kor, építészeti stílus, életérzés emlékét idéző ingatlanok egész sora. A hét végén a hajdani fősétányon is végigmentem, gyermekkori emlékeket keresve. Látszik a környéken, hogy a városgazdák próbálják rendben tartani azt, ami a város tulajdona. A zöldövezetek gondozottak, a kutakat karbantartják, áll a díszkapu, virágosládák és virágkompozíciók húzódnak a sétány mentén, a történelmi múltat fafaragványok idézik. A sétány mellett azonban óriási sebhelyek éktelenkednek: a hajdani Mélik szálló, később rendelőintézet lakatlan, bár viszonylag jó állapotban van; a romjaiban is méltóságteljes Remény szálló azonban hatalmas romhalmaz, akárcsak a szomszédságában magasodó impozáns villa. Mindkettőn hatalmas felirat figyelmezteti a járókelőt, hogy az épület veszélyes, s azt is tudtára adja, hogy kinek a tulajdonát képezi jelenleg az ingatlan: egyikük bukaresti vállalkozás tulajdona, másik egy iași-ié. Kinézetükért, állapotukért tehát nem a várost, a városvezetést kell szidni, hanem a tulajdonost… Tusnádfürdőn nemrégiben mintha befejezték volna, legalábbis nagy vonalakban a tulajdonjog tisztázását, talán kevesebb az elhanyagolt, gazdátlan ingatlan, mint Borszéken. Reméljük, Borszéken is sikerül végére érni a folyamatnak, ezzel párhuzamosan sikerült életre kelteni az évekkel ezelőtt elkezdett, de mindegyre megtorpanó beruházásokat, mint például az új gyógyfürdőkomplexumot. Hogy van értelme az erőfeszítéseknek, a jó ötletekbe való beruházásnak, mi sem bizonyítja jobban, mint a télen sízőket, nyáron bobszánkózókat vendégül látó szálláshelyek, vendéglők iránti igény. Hátha megérhetem, hogy gyermekkorom egyik kedvenc helyszíne ne csak emlékeimben legyen szép, hanem a valóságban is…