Vajon kié? Az enyém-e? Ha úton-útfélen találkozom a hagyományos hiányosságokkal, akkor bizony, időnként elégedetlenkedek. Sokra nem megyek vele, de arra jó, hogy kellő szinten tartsa bennem az adrenalint. Már nem is idézem a rendszerfordítás környékén oly gyakran elhangzó mondatokat, amelyek valami közös európai házat emlegettek. Szétspriccelt bennem a szkepszis, de olyannyira, hogy míg meg nem győz a rögvalóság arról, hogy minden másképp van, képtelennek mutatkozom az optimizmusra. Ha fejre állok, akkor sem értem, hogy miért kell nekem az EU-átlagbér hetedéért dolgoznom? Bármennyire is húzom, csűröm-csavarom azt a bizonyos takarót, akkor is kilóg alóla kékre fagyott alfelem és rosszul vasalt lólábam, mert lassan már kovácsra sem telik az igavonásban. Szomorú, megalázó és kiábrándító állapot. És mintha kilátás nélkül való lenne a történet. Megint magasabb lett a gázszámlánk. És a villany is drágult egyet... Úgy élek idestova harminc éve a demokráciában, s immár másfél évtizede lassan, idebent a „rendes” Európában, hogy semmiféle törvény nem állja meg igazán a helyét. Vannak ugyan nagyszerű pillanatok, de csak álomképek, valószerűtlenek, s hamar elillannak. Ahogy teljesen természetes a levegő, ahogy magától értetődően iható víz folyik a csapból, épp olyan biztosnak kellene lennem abban, hogy Európa szoftverét a magam szuverenitása kiteljesítésekor alanyi jogon letölthetem. A teljes és igazi Európának minden sejtemig szét kellene áramolnia. Ez a két alapvető „állapot”, az anyagi és a szellemi kiteljesedés nélkül nekem az EU egy nagy semmi, lufi, holmi légvár. A jól működő Európa azoké. Az „autentikus” nyugatiaké? Nekünk csak a maradék jutott a széleken?... – Hogy Európa az enyém is legyen – mondja egyik barátom –, úgy kell dolgoznom, hogy kihasználjak minden percet. Hogy ne legyen hulladékidő, s ne vesszen kárba egy perc sem… Erre én visszakérdeztem. – Feledkezzünk bele teljesen a munkába?... – Igen – válaszolta. Tudom róla, hogy közben vitte is valamire, meg nem is, hisz folyton bevégez egyet, és újrakezd mást –, mert az a miénk: a munka és annak az ideje. Nem a haszon, nem a pénz számít. Hogy legyen eredmény. Csak legyen elvégezve, amit terveztél… Hidd el! – Más nincs. Ez biztosan a miénk… Ha elhiszed, akkor benned is optimizmust szül ez a megállapítás.

Simó Márton