Sugárzóan szép, fiatal és gyönyörűen táncol. A jól ismert székelyudvarhelyi gyermek- és ifjúsági néptánccsoportban, a Kékiringóban nőtt fel, amit édesanyja, Both Aranka alapított és éltet. Igazi anyja lánya, és – talán – követője is. Both Eszter egyedüli székelyudvarhelyiként került fel a budapesti Magyar Táncművészeti Egyetemre, az ott megszerzett tudást itthon szeretné kamatoztatni. [caption id="attachment_91169" align="aligncenter" width="1490"] Fotó: Lakatos László – Ldesign[/caption] – Hány éves korodtól tartod magad a Kékiringó tagjának? – Édesanyám mindig úgy tartotta, hogy már a hasában táncoltam. Születésem után kicsivel alakult a Kékiringó, és azóta is büszkén kékiringósnak tartom magam, mint az együttes egyik legelső tagja. – Hogy emlékszel, mekkora részt foglalt el életedben a Kékiringó – gyerekként, majd serdülőként? – Mindig olyan volt számomra, mint egy család. Mikor pici voltam, akkor sem maradtam ki egyetlen eseményből sem, édesanyám sosem hagyott otthon. Szerettem a táncosokkal lenni, a nagyobbak mindig vigyáztak rám, úgy, mintha a testvérük lennék. Mikor már nagyobb és felelősségteljesebb lettem, megváltozott a helyzet. Én lettem a gondoskodó, a társaim sorsát a szívemen viseltem, úgy éreztem, hogy most nekem kell a nagytestvérnek lenni. – Milyen volt édesanyádat egyszerre anyaként és együttesvezetőként látni? – Természetes. Mivel így nőttem fel, el sem tudtam volna képzelni másként. Budapestre kerülve, kicsit távolabbról látom a tánccsoportot. Most döbbentem rá, mit is jelent ez. Óriási büszkeséggel tölt el, hogy az én anyukám ilyen erős nő, és csodálom a munkásságát. – Volt lázadó időszakod? – Nem emlékszem, hogy lázadó lettem volna, de ezt talán édesanyám tudná a legjobban megmondani. Ha valami nem volt megfelelő nekem vagy bántott, akkor is a mentsváram a tánc volt. – A táncon kívül a hagyományőrzésből mi az, ami még igazán beépült az életedbe, személyiségedbe? – A néptánccal együtt a népi hagyományokba is belenevelt édesanyám. A farsangtemetés, a táncos-zenés locsolkodás az évünk kihagyhatatlan mozzanatai. De amit talán a legfontosabbnak tartok, az, hogy egy közösség szülessen ezek által. Serdülőként sem álltam másképp a dolgokhoz, ugyanolyan fontos volt számomra, sőt talán akkor kezdtem megérteni a hagyományőrzés lényegét és értékét. – Sima ügy volt a pályaválasztásod? Volt egyáltalán más ötleted, vágyad? – Mióta az eszem tudom, tánctanárnő szerettem volna lenni. Mindenképpen gyerekekkel akartam foglalkozni, így megfordult a fejemben, hogy gyerekorvos vagy tanító néni legyek, de mégis az elsőnél maradtam, nem tudnék lemondani a táncról. – Néptáncosként, székelyföldi lányként kell helytállnod Budapesten, a Táncművészeti Egyetemen. Mi volt a legnehezebb? Nehéz helyzetekben mi ad erőt? – Nehéz volt bekerülni az egyetemre, a többiekkel szemben hátránnyal indultam, hiszen sosem tanultam ilyenfajta elméleti anyagot, de még magyarországi táncokat sem. Talán a legnehezebb az volt, hogy megértsem és részben elfogadjam az ő gondolkodásukat, hozzáállásukat a néptánchoz. Erőt mindig az adott, hogy szívből szeretek táncolni és ezzel szeretnék foglalkozni. – Más vagy, mint a magyarországi kollégáid? – Természetesen vannak alapvető különbségek köztünk, de nem gondolom, hogy ez befolyásolta volna a közös munkát, vagy a barátságokat. Sosem bánnak velem másképpen, egyedül a beszédemen lepődnek meg néha, sokat szoktak nevetni a „tájszavaimon”. Nagyon sok mindenben különbözünk, mind gondolkodásban, mind felfogásban, értékekben. Az évek alatt hozzászoktam ehhez a „mássághoz”, nagyon megszerettem őket, de – bevallom – az elején nagyon furcsa volt. – Hol tartasz most az utadon? Hazatérsz? – Jelenleg a Magyar Táncművészeti Egyetem elsőéves mesterszakos hallgatója vagyok, jövőre fogok végezni. Harmadik éve táncolok a Szentendre Táncegyüttesben, s már több helyen tanítok gyerekeket táncolni. Sokat változott gondolkodásom, próbálom hasznosítani mind a gyakorlati, mind az elméleti tudást, amit kaptam. S bár nagyon örülök, hogy ennyi mindent megtapasztalhattam ebben a pár évben, alig várom, hogy otthon folytathassam a munkám. Szeretném átadni tapasztalataimat, hazavinni az itteni fejlett táncoktatási módszereket, és otthoni környezetben alkalmazni. – Elképzelhetőnek tartod, hogy majd te veszed át a stafétát édesanyádtól a Kékiringó élén? – Mindenképpen szeretném továbbvinni a tánccsoportot, de úgy érzem, még ráérek ezzel. Azt gondolom, hogy míg bírja, vezesse édesanyám, természetesen mellette leszek, segítek és tanulok tőle. S majd egyszer… Asztalos Ágnes