Keletről írva, varázsának, hatásának okait kutatva, egyre inkább előtérbe kerül bennem egy lassan körvonalazódó gondolat. Amióta már jártam ott kétszer is, most pedig újra oda készülök, ezért róla, nevezetesen Japánról és japán szerzőktől olvasok, nem hagy nyugodni az az elképzelés, hogy Ázsiát vagy azok kedvelik, akik nagyon mélyen ismerik, érzik a titkait, a szellemiségét is, és ezek találkoznak az érdeklődők vágyaival, életfelfogásával, világról alkotott elképzeléseivel; vagy épp ellenkezőleg, azok, akik csak végtelenül felületes szemlélők, akikhez csak azok a különleges és színes benyomások jutnak el, amelyek első pillantásra megragadják a szemet, esetleg a fület és épphogy érintik a lelket, ám ez a könnyed legyintés mozgásba hoz bennük olyan húrokat, amelyek kedves, jóleső dallamokká lesznek. Jómagam egyik csoportba sem tartozom, és kíváncsian várom, mit jelent majd Japán, az az ország, melynek eredményei és különös felívelése a világ elsői közé már régóta kivívta érdeklődésemet. Az olvasmányaim állandó összehasonlítgatásokra is alkalmat adnak, ezért újra és újra a kínai utamra emlékezem. Abból is az egyik legmeglepőbb tapasztalatom jön elő rendszeresen. Valamiféle hiányérzet, az aha-élmény teljes hiánya, ismereti űr, vagy nem is tudom, minek nevezhetném azt az elégedetlenséget, vagy még inkább: kielégítetlenséget, amivel azt az országot elhagytam. Nemcsak arról van szó, hogy szinte teljesen eltűnt mindaz, amit jellegzetesen kínainak ismerünk, de a maoista Kína sem vágott mellbe lépten-nyomon. A köztudatban pompázó pagodái, világhíres kertjei és virágelrendezései nem köszönnek ránk a mindennapokban. Építkezési sajátosságai sajnos nem jelennek meg teljes pompájukban. A klasszikus, jellegzetes építészeti örökségük jelentős része elenyészett valahol a kulturális forradalom pusztításaiban. Csak ritkán és félig megmaradt, félig lerombolt és rendszerint teljesen kiürített állapotban tekinthetők meg igazi ritkaságként. Ugye, az utazó álma megnézni a híres tiltott várost, ahonnan a kínai császárok irányították hatalmas birodalmukat ötszáz éven keresztül, és amelyet a kilenc Oscart elnyert filmből ismerünk, illetve gondoljuk, hogy ismerjük. Ám ha ott is vagyunk, „Az utolsó kínai császár” csodálatos élete és ifjúsága, a film káprázatos jelenetei, a belsők és az udvarok pompája sugallta szépség és gazdagság csak képzeletünkben elevenedhetik meg, mert a valóság nem nyújt eleget, ha épp ott járkálunk. Egyedül a méretek olyanok, amilyeneket a filmről ismerünk, illetve valamennyire segítenek a széles faragott márványlépcsők és korlátok, meg az általuk határolt teraszok, a rajtuk sorakozó vízköpők, az épületeket őrző oroszlánok, a hosszú élet jelképeiként felállított teknősbékák, füstölők, a tetők szélein néha megjelenő mitikus állatfejek, néhol a gazdagon festett kazettás mennyezet abban, hogy megpróbáljuk magunk elé idézni azt a gazdagságot és pompát, amelyben az itt uralkodók élhettek hajdanán. Az egyszínű bordó falak egyhangúságát csak a tetők alatt húzódó párkányok, amelyek az oszlopok mellett oszlopfőszerűen csipkésen kiszélesednek és színes, legtöbbször kék, sárga, vörös díszítéseik törik meg, vagy ritkán egy-egy növény mintás, csipkés dombormű valamelyik épületen, illetve a csodálatos módon megmaradt Kilenc Sárkány Fala, melyet 1773 darab színes csempekockából állítottak össze. A Tiltott Város a Császári Város nagyobb részét foglalja el. Ennek bejárata a Tienanmen, azaz a Mennyei Béke kapuja, mely fölött a hatalmas Mao portré uralja még most is a hangulatot. Pedig ma már kritikusabban viszonyul hozzá mind a vezetés, mind a nép, hisz mostanra el- és felismerték néhány rendelkezése katasztrofális következményeit, ám végeredményben úgy tartják, hogy Mao mégiscsak 70 százalékban jó, és csak 30 százalékban volt rossz ember. Ma már mi is tudjuk, hogy a múlt bármennyire is iszonyú, a diktátor, aki a legbődületesebb hibákat követte el, sokak szemében megőrzi nimbuszát és a nosztalgiát a világ utána. A Császári Város előtt az 1959-ben kialakított, az őt határoló kapuról elnevezett tér, a világ egyik legnagyobb tere áll. Az ország történetében ez a hely a nagy döntések, a gyakran borzalmakat és tragédiákat maguk után vonó bejelentések híres központjának minősül, mert Mao itt adta hírül a népnek, melyből nagyjából egymillióan elfértek itt, az épp soron levő agyszüleményét. A világ köztudatába azonban másért és másként íródott be. A nekünk is emlékezetes 1989-es évben ugyanis itt is megmozdult a nép, illetve annak a legfogékonyabbjai, legbátrabbjai, a diákok, akiknek lázasását aztán kegyetlenül vérbe fojtott a hatalom. A helyet ma a világ a Tienanmen téri vérengzésként ismeri. Ünnep lévén ottjártunkkor is jelentős tömeg hömpölygött arrafelé. A legérdekesebb azonban másvalami volt: a szmog, amely ködként ülte meg a teret, és persze egész Pekinget, mely többek között arról is híres, hogy ott a legszebb időben is csak délfelé süt ki a nap, mert akkorra sikerül áttörnie a szennyes levegőt. Az ott élők közül védekeznek is ellene: sokan maszkkal járnak az úton, különösen a biciklivel közlekedők. A hagyományos építészeti örökségükből megmaradt templomok és pagodák legtöbbje ennél még sokkal rosszabb állapotban van, mintha a romlás – tulajdonképpen a rombolás – homályából bányászták volna elő, a múlt eltörlésére tett sikeres kísérlet véletlenül megmaradt ereklyéiként. Ami a kertjeiket illeti, melyeket a főúri házak köré a tao, azaz a harmónia nevében terveztek meg, és a jin és a jang egységes egészét, azaz mikrokozmoszt hoztak benne és belőle létre, ahova el lehetett vonulni meditálni vagy egyszerűen gyönyörködni, azokból sem maradt meg túl sok. Rám nem tettek különösebben mély benyomást, bár nagyon kíváncsi voltam rájuk. Ám azt hiszem, elrontottak minket az utánzatok, a mifelénk is felhasznált elemei, esetleg rossz időszakban látogattunk oda, még nem mutatkoztak meg teljes pompájukban virágjaik, de az is lehetséges, hogy a mifelénk is szép számban látogatható hatalmas és ragyogó főúri kertek, királyi parkok túlságosan is hozzászoktattak egy más, szintén gyönyörű stílushoz és hangulathoz. Természetesen a nem kevés arra bóklászó turista sem tett jót nekik, hisz így nem próbálhattuk ki, milyen is lehet az, amikor az ember egymagában, esetleg szűk kis társaságban, zenével és szertartásos beszélgetésbe merülve, vagy magába mélyedve élvezi a virágok, az aranyhalas tó, a lehajló fák, a különleges bokrok, az elrendezések, a formák, színek, illatok, hangok, mozgások harmóniáját. Talán ez a lehetőség is eltűnt immár végleg. Albert Ildikó