erős felhőzet
szórványos felhőzet
erős felhőzet
Kiegészít vagy kiüresít?
Tizenöt éves a Facebook. Az amerikai alapítású közösségi hálózat 2004. február 4-én kezdte meg működését, bár a „kék csoda” ötlete már 2003 óta érlelődött a harvardi zseni, Mark Elliot Zuckerberg agyában. Az embereket, csoportokat összekötő háló magyar változata 2008 novemberében indult, egyébként pedig több mint 100 nyelven érhető el. A másfél évtizedes évforduló alkalmából érdekes adatokat lehet megtudni arról a portálról, amely mára már annyira a mindennapjaink része, hogy szerintem sokan el sem tudnák képzelni nélküle az életet. Bizony, bizony, hiszen a világ teljes populációjának mintegy 40 százaléka facebookozik, a tavaly átlagosan havonta 2,2 milliárd aktív felhasználója volt a Facebooknak. Valahol azt is olvastam, hogy összesen hatmilliárd percet töltenek a netezők naponta az oldalon, és egy nemrég elvégzett németországi kutatás szerint a megkérdezettek 31%-a a szüleivel, 33%-a a gyerekeivel, 23%-a a partnerével és 35%-a a barátaival beszél kevesebbet szemtől szemben, mivel a közösségi médián keresztül könnyebben tud kapcsolatot tartani. A Facebook hatása ma már jelentős a kultúrára, a gazdaságra, a politikára, a médiára nézve – de ezt mindanyian jól tudjuk.
Pedig éveit tekintve még korántsem nagykorú, így – ahogy a serdülőből is bármi lehet még – nem igazán tudhatjuk, hogy mi lesz húsz év múlva. Azt viszont tudjuk – valljuk be –, hogy napjainknak, életidőnknek jelentős részére már „rátette a kezét”. Tudjuk azt is, hogy ki mit eszik és hol, merrefelé nyaral, hogy ki szerelmes és ki néz szembe kihívással és kinek a társaságában, de az is világossá vált, hogy egyre kevesebben tudnak és akarnak helyesen írni, és mennyien vevők arra is, hogy a Bucsecs tetején földönkívüli civilizációk nyomait tárták fel. Kitesszük a gyászjelentőt, az ajándékba kapott virágcsokrot, megmutatjuk magunkat pocakosan és fürdőruhában, mert épp fantasztikusan érezzük magunkat valami wellness-szállodában. Figyelmeztetjük ismerőseinket, ha havazik, megosztjuk karácsonyfánkat és pirostojásainkat, lassan az egész életünket.
De legalább tudjuk, hogy miért? Legalább önmagunknak bevalljuk, hogy miért fontosak a szelfinkre adott lájkok, milyen hiányt pótolnak az életünkben? Az önbizalom, az elégedettség hiányát? Átgondoltuk, megvizsgáltuk például, hogy milyen hatása lehet annak, hogy feltöltjük kisgyerekeink fotóját? Sokszor, sokan elmondták már, hogy az internet nem felejt, s nem kell feltétlenül a pedofilokra, emberkereskedőkre gondolni, enélkül is etikátlan (szerintem) egy másik személy – még akkor is, ha a gyerekünk – édi-bédi fotóját ország-világgal megosztani. Egyszerűen azért, mert még nem adhatta a beleegyezését, és egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy serdülőkorában megköszöni nekünk azt a maszatos arcú, pelenkás pillanatfelvételt. Vajon mit kompenzálunk, mit akarunk bizonyítani a gyerekünk fotóival?
Persze, rengeteg jót is hozott a Zuckerberg-találmány, hiszen a fellazult határok világában sokan ezen keresztül tartják a kapcsolatot távolabb élő barátaikkal, rokonaikkal, családtagjaikkal. De annyira robbanásszerűen jelent meg az életünkben, hogy tényleg nem tudhatjuk, milyen hosszú távú hatásai lesznek az egyénre és emberi kapcsolatokra. Kutatják már a serdülők személyiségfejlődésére gyakorolt hatását, a Facebook és a táplálkozási zavarok megjelenése közötti összefüggést, azt is, hogyan befolyásolja a gyász folyamatát, mekkora szerepe van az elidegenedésben, a fogyasztásban való elmerülésben. De az már most tény, hogy pszichológiai hatása egyáltalán nem lebecsülendő! És éppen ezért talán nem árt, ha a születésnap alkalmával megvizsgáljuk viszonyunkat a Facebookkal. Semmiképp nem akarok senkit válásra buzdítani – jómagam is felhasználó vagyok közel egy évtizede –, de a tudatos kapcsolatátalakításra igen. Első lépésként érdemes megtalálni saját válaszainkat a fentebb megfogalmazott kérdésekre, s onnantól elkezdhetjük a viszonyunk rendezését, az egyensúly megtalálását a virtuális és valóságos között. Közben azt se feledjük el, hogy Facebook-függőség is létezik!
Tudom, nem könnyű. Mert valahogy vonz, hogy mások, adott esetben félismerősök bejegyzéseit, fotóit, feltöltött videóit nézegessük, a hozzászólásokat olvasgassuk, vagy mi magunk is beszálljunk egy szaftos, felelősségmentes online vitába. Órák telhetnek el így, miközben gyerekünk a másik szobában ugyanezt teszi, párunk pedig mellettünk szintén a telefonját „görgeti”. Tudatos, a kontrollt saját kezében tartó felhasználóvá válni pedig – többek között – éppen azért is fontos, mert mi, felnőttek mutatunk példát a gyerekeknek. S nehéz úgy a való világ felszínén tartani egy digitális bennszülött tizenévest, ha mi magunk sem tudunk már a közösségi háló nélkül létezni…
Egyébként gondolkodtak már el azon, hogy mit csináltak, mit csináltunk ezzel a rengeteg idővel 16 évvel ezelőtt?
Asztalos Ágnes
-min.jpg)
