borús égbolt
Ki vigyáz a bentlakók jogaira? Az ENSZ?
Még a magyarországi online média ingerküszöbét is átlépte a székelyudvarhelyi Református Diákotthonból kicsapott székelykeresztúri diáklány ügye, a közösségi oldalakon, a hazai portálokon pedig az eset kapcsán már-már hisztérikus méreteket ölt a vélemények áradata és tartalma.
Majdnem két nappal a történtek után, a diákotthon vezetősége megpróbált magyarázatot adni, de már késő: kifakadt a daganat, és igencsak kemény, ijesztő vélemények és történetek keringenek a világhálón a „refi” belső életéről.
Lerágott csont, hogy az igazságnak két (néha ennél is több) oldala van, most is egyet mond a szülő, mást a diákotthon igazgatója, ellentmondás van, fura mozzanat mindkét oldalon fellelhető. Mivel feljelentés is született az ügyben, majd kivizsgálják az esetet a hatóságok, viszont az eredménytől függetlenül felmerül néhány kérdés.
Az egyik mindjárt az, hogy ha most névvel, adott esetben dátummal alátámasztva traumákról mesélnek a Facebookon egykori bentlakók, szülők, akkor vajon miért hallgattak, amikor ezek a dolgok megestek? Miért nem tett senki panaszt, miért nem kért senki soha kivizsgálást? Féltek? Többnyire alacsony jövedelmű vidéki családok gyerekei laknak a diákotthonban, egészen kicsi ötödikesek is, akik – a friss példa szerint is – könnyen elveszthetik a helyüket. Ez gyenge magyarázatnak talán elégséges, de akkor is elgondolkodtató, hogy az évtizedek mennyi hallgató cinkost „termeltek” ki. Mert valami mégsincs rendjén ott, még a közleményükben is szerepel ez a szerencsétlen mondat, miszerint „a Diákotthont több mint 15 éve sehol sem hirdetjük. A sajtóban alig szerepelünk, és akkor is szinte mindig negatívan beállítva”. De – teszik hozzá – mégis túljelentkezéssel kell számolniuk.
A másik: bár teljesen autonóm, egyik iskolához sem tartozó intézményről van szó, azért mégis a székelyudvarhelyi iskolák, pontosabban ezek diákjai adják létjogosultságát mint bentlakásnak. Viszont az idézett közleményben ez áll: „mi egy független nevelési intézet vagyunk, akiknek nem az iskolához, hanem a gyermekek, a közösség hosszú távú érdekeihez kell alkalmazkodnunk”. Például van három alkalom egy tanévben, amelyen kötelező módon részt kell venniük a diákoknak, ha nem tetszik, mehetnek. Lehet éppen akkor tantárgyverseny, sportverseny, egyéb iskolai rendezvény, mindegy. És pedagógusok mesélnek osztálykirándulásból kimaradó gyerekekről, a művészeti iskola igazgatója állandó egyeztetési problémákról az ott lakó diákok délutáni gyakorló órái, hétvégi versenyei kapcsán. Egészséges dolog az, ha ennyire nem hajlandó együttműködni az adott iskolával egy magát bentlakásnak nevező intézmény?
Talán egyszerűbb volna inkább nem felvenni a szokatlanabb, állandóan változó program szerint tanuló diákokat, a művészeti iskolásokat, sportolókat, ha rendbontásnak ítélik meg a zsúfoltabb órarendjüket.
Mert ez a merev szabályrendszer néha valóban „intézkedéshez” vezethet, a kommünikében a kárvallott lányt is ezzel vádolják. Mert megtörténhet, hogy annyira fontos egy verseny a diáknak, hogy bármire képes lesz a részvételért. De! Fiatalkorúakkal foglalkozva mégsem lehet úgy tekinteni a világra, hogy mindenki hazudik és csal, és az orvosi igazolások sem érnek semmit. És érdemes lenne tükörbe is nézni: nem mi kényszerítjük-e a körülöttünk élőket erre? Például az irreális elvárásokkal, a betarthatatlan szabályokkal?
A Református Diákotthon szabályzatát nem ismerem, honlapjukon nem teszik közzé. De azt tudom, hogy normál tanintézményben (és nemcsak) kihágások, rendbontások esetén vannak a büntetésnek fokozatai, intők, utolsó figyelmeztetések, amiket írásban közölni kell a szülővel, és amelyekről mindig egy testület dönt – tehát nem egy személy! Még bűnügyek elkövetőinél is van előzetes, hatósági felügyelet, próbaidő stb. Egy jó magaviseletű diákot egyszeri kihágásért kirúgni, eléggé drasztikus eljárásnak tűnik… És vajon a kuratórium (amelyben elismert pedagógusok is vannak) miért hallgat?
Nem fölöslegesek az írott jegyzőkönyvek sem, mert ha minden lépést megfelelően dokumentálva tett volna meg az intézmény, akkor elejét lehet(ne) venni a mendemondáknak, félreértéseknek. De mintha a diákotthonban nem kedvelnék a dokumentációs módszert, mert egyenesen illetlenségnek minősítik, hogy a lány írásos bizonylatot merészelt kérni kicsapásáról…
Lehetne még elemezni a helyzetet, de ennyiből is látszik, hogy nagyon elcsúsznak egymás mellett a dolgok, és talán az egyszemélyes, diktatórikus módszer üt vissza (mert köztudott, maga az intézmény sem rejti véka alá, hogy a döntéseket általában Dobai László igazgató hozza meg, csak saját magával konzultálva).
Az mindenesetre egyenesen döbbenetes számomra, hogy egy 10–19 év közötti gyerekeknek otthont adó intézmény fölött nincs egy olyan külső felügyelő hatóság, amely a kiskorúak jogait, az intézmény nevelői légkörét követi figyelemmel. Mert a szakmai felügyelet nem mindig az ördögtől való! Jó esetben kontroll a hatalmi túlkapásokkal szemben, eszköz az esetleges komolyabb problémák megelőzésére, vagy ha már megtörtént, a bajok megfelelő kezelésére.
Mert azért a székelyudvarhelyi Diákotthontól az ENSZ eléggé messze van. És Dobai közleményében sem titkolja, hogy a 16 éves lány édesapját az emberi jogokkal kapcsolatban az ENSZ-hez irányította…
No comment.
Asztalos Ágnes
