borús égbolt
Kétoldali munkaundor
Gyermekkorunkban több válasz is van a tarsolyunkban a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre. A fiúk esetében a rendőr, a tűzoltó, a katona, az autóversenyző és társai bírnak a legnagyobb népszerűséggel, míg a kislányok sok esetben fodrászok, sminkesek, vagy épp színész- és énekesnők akarnak lenni. Az a legérdekesebb, amikor valaki valóban azzal foglalkozik felnőttként, amiről már gyermekkorában álmodott, az ilyen viszont elég ritka, noha van rá példa. Esetemben például fel sem merült ennek esélye, mivel kisgyermekként mindenáron hokis akartam lenni, noha a közvetlen környezetemben bizonyára mindenki tisztában volt azzal, hogy ez sosem valósulhat meg. Egyébként nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy erre magam is rájöjjek.
Nagyon szép és jó, amikor valaki azzal keresi a kenyerét, amit szeret, hisz erre egy szép nagy közhelyünk is van, amelyik azt mondja: csináld azt, amit szeretsz, és soha többet nem kell dolgoznod.
Igen ám, de mi van az érem másik oldalával? Mi van azokkal az esetekkel, amikor egyáltalán nem szeretjük a szakmánkat, sőt puszta kényszerből végezzük a mindennapi munkánkat. Úgy hiszem, ilyenből sajnos sokkal több van, mint a pozitív példából, ha pedig nyitott szemmel járunk, akkor mindennap meggyőződhetünk a kijelentés igazságáról. Épp a minap témázgattunk erről, és olyan emberekről derült ki, hogy nem szeretik a munkájukat, hogy csak ámultam. Arról beszélgettünk, vajon melyek ennek az okai? Egyes esetekben a szülők erőltetnek rá a gyermekekre olyasmit, amit nem szívesen tanulnak, később pedig a munkájukat is hasonló passzivitással végzik. Olyan is van, aki egyszerűen csak rosszul választott, és kénytelen olyasmivel keresni a kenyerét, amit cseppet sem végez szívesen. És hány ilyen eset van...
Egyetértettünk abban, hogy amikor valaki már utálattal végzi a munkáját, olyankor kell nagyon gyorsan váltani – és lehet, hogy nem épp egyből ugrik be az álommeló a megüresedett helyre, a lényeg viszont a környezetváltozás (nem mellékes egyébként, hogy a szakemberek is ezt mondják). Egyrészt rossz annak, aki ebben a cipőben jár, másrészt a munkáltatónak sem jó, hisz – a passzív hozzáállás következtében – romlik a teljesítmény, ami a teljes folyamatra káros hatással van.
Olyan érzés, mintha lenne egy Ferrarim, és a hátsó kertben szántanék vele – fogalmazott az egyik beszélgetőtárs, arra utalva, hogy sokkal többre lenne képes, mint amit valójában végeznie kell. Na igen, ilyen is van.
Szerintem hasonló esetekben valóban nem érdemes várni, ugyanis más nem változtat helyettünk, nekünk kell megtennünk a szükséges lépéseket. Ilyenkor egy kicsit kockáztatnunk is kell, de természetesen azt is a saját érdekünkben tesszük, főleg ha valóban tarthatatlan a helyzet. A legfontosabb, hogy egyről a kettőre jussunk, mivel ha teljesen belefásulunk, rámehet az egészségünk, járjuk az orvosokat, majd meglepődünk, ha mindenhol ugyanazt a diagnózist vágják a fejünkhöz: kétoldali munkaundor.
Kertész László
