Tragédiák sora az elmúlt száz esztendő. A történelmi tragédiák pedig emberi tragédiák sorát eredményezték. Az események testet-lelket megviseltek, megedzettek. A bajokat átvészelni a humánum segített. Ezt példázza a nyolcadik évtizedét taposó Gálfalvi Gábor nyugalmazott tanító, közíró regénybe illő élettörténete, amelyet a fiatalok okulására vetett papírra. [dropcap]V[/dropcap]annak érzések, amelyeket úgy leírni, hogy az olvasó is részben átérezhesse annak mély tartalmát, nagyon nehéz. Annál nehezebb, minél jobban megkímélt valakit a sors a hasonló érzések gyakorlati átélésétől. Azok az emberek a szerencsésebbek közé tartoznak. De nem kevés azok száma sem, akik hozzám hasonlóan hánykolódtak az élet viharos tengerén, és életük bárkáját sikerült mindvégig úgy kormányozniuk, hogy szerencsésen partot érhettek. S minél korábban rendelte a SORS az árboc mellé, annál nagyobb megpróbáltatásokban volt része, de a győzelmes kikötés hatványozott sikernek számít. Korán kezdték dobálni az élet hullámai az én életem bárkáját is, amelyet Isten segítségével sikeresen kormányoztam s partra vezettem – ez számomra az Ígéret földjét jelentette. Hogy miért vetem papírra nyomorúságos gyermek- és ifjúkoromat? S miért csak most, a nyolcadik X-emhez közeledve? Azért, mert az emberek a hozzám hasonló sorsúakat gyarlóságukból adódóan az előítéletük alapján értékelik, minden cselekedetét a szülei erkölcsi magatartásával mérik fel, „az alma nem esik messze a fájától” alapján, s így a legcsekélyebb vétség is hatványozott bűnnek számít szemükben, olyan kis csínytevések is, amelyeket más gyermek vagy ifjú esetében észre se vesznek. Azért is írom le, hogy bizonyosságképpen erőt és bátorságot adjon minden hozzám hasonló sorsú ifjúnak az élet nehézségeinek leküzdéséhez, esetemből okulva erőt meríthessenek becsületes fennmaradásuk biztosításához. Tudatosodjon bennük, hogy a szülők bűneiért a gyermek nem hibás, nem a gyermek választja meg a szüleit, de a rossz, felelőtlen szülők bűneiért a gyerek szenved. Töprengéseim közben visszaemlékezni a szomorú gyermek- és ifjúkoromra, egyre fájóbb, de ahogy átgondolom az idő távlatából – immár nemsokára a végcélhoz érkezve –, egyre szebbé válik. Úgy tartják, hogy az ember életútját, sorsának alakulását meghatározza, hogy milyen csillagjegy alatt született. Ha ez így van, tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy nyomorúságos gyermekkorom, ifjúkori magamra hagyatottságom ellenére én szerencsés csillagjegy alatt születtem 1938. július 14-én Székelyudvarhelyen, a Székelyföld szívében. Az akkori, a jelenlegihez hasonló világválság nyomorúsága rányomta bélyegét egész életemre, de e nehéz, a fennmaradásomért folytatott közdelem annyira megedzett, hogy sikeresen indultam neki „egyedül a világ ellen”, s ebből a harcból hála Istennek, győzedelmesen kerültem ki. Apai nagyapám a Fehér-Nyikó középső folyásánál meghúzódó Nagykadács faluban volt kántortanító. Közmegbecsülésnek örvendő, híres értelmiségi, aki a falunak igazi lámpásaként oktatta a gyermekeket, tanította a felnőtteket énekkarban dalolni, szerepelni, népi táncot járni, de tanította gazdálkodni is, gyümölcsfát oltani, nemesíteni az általa megalakított Gazdakörön keresztül, de Hitelszövetkezetet is létesített. Öt gyermeke közül a legnagyobbik volt az én szülőapám, akit semmiképp nem nevezhetek édesapának, mert valójában nem is volt az. Hogy lehet édesapának nevezni egy olyan szülőt, aki 4 éves korában elhagyja gyermekét? Ha a cipésznek nincs jó cipője, a szabónak jó nadrágja, úgy a tanítónak se volt egyformán jó gyermeke mind az öt. Igaz, az én apámon kívül a többiek mind jól felkészült, híres emberekké váltak, de az Ő életútja a bukaresti Orvosi Egyetemen rossz vágányra szaladt. Már a székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban kitűnt éles eszével, olyannyira, hogy annak elvégzése után simán besétált az Orvosi Egyetemre, s ez lett a veszte. Abban az időben a bukaresti egyetemen csak a dúsgazdag bojárok, azaz földbirtokosok gyerekei tanultak Bukarestben, akik szokva voltak a könnyelmű, dőzsöléssel tele életmóddal, akiknél nem számított a pénz. Egy falusi tanító gyermeke ezt nem engedhette volna meg magának, hisz alig éltek egyik napról a másikra a szűkös tanítói fizetésből, amit szerencsére pótolt a kántorizálásért kapott úgynevezett „kepe”, meg a kántori birtokon való gazdálkodás. Amint teltek az évek, apám egyre több pénzt követelt ilyen-olyan – román szavakkal is kevert – indokkal, s mivel nagyapám egy szót sem tudott románul, igyekezett eleget tenni a kérésének. Csakhogy a pénz nem egyébre, hanem az éjszakánkénti dorbézolásokra kellett. Ennek aztán az lett a vége, hogy a sok hiányzás miatt eltanácsolták végleg az egyetemről. Mivel kitűnő diagnoszta volt, sok mindent megtanult az alatt a három év alatt, Székelyudvarhelyen a járási kórháznál dr. Szilassy András a boncterembe alkalmazta, s az ott végzett munkából fenn tudta tartani magát. Itt ismerkedett meg szülőanyámmal, aki szintén nem édesanyám, aki elhagyott minket, mert hárman voltunk testvérek. Anyám Székelyudvarhelyen az Árvaszéki ülnök egyetlen elkényeztetett lánya volt, elvált asszony, aki szintén rabja volt az alkoholnak. Amint sorra a világra jöttünk, születésünk után rövidesen elvittek nagyszüleinkhez „csak pár napra”, de végleg ott felejtettek mindhármunkat. Hogy még jobban eltávolodhassanak tőlünk, Medgyesen kozmetikai üzletet nyitottak, ami nemsokára bebukott, mert a kevés befolyt összeget nem árubefektetésre költötték, hanem eldorbézolták. (folytatjuk) Gálfalvi Gábor