Nemzedékeken átívelő emlékezet Miközben a történetírók többnyire dokumentumok alapján rögzítik békés és háborús évek történetét, és miközben az írásbeliség nélkül el sem tudnánk képzelni mindennapjainkat, még mindig léteznek szájról szájra fennmaradt történetek, tör­té­nelemmel ötvöződő, de meg­őrzésre érdemes családi esetek… Nekünk a 90 éves csík­szent­miklósi Péter Katalin me­sélt az első világháborúról, éle­téről. Szavait kiigazítás nélkül közöljük, mert úgy véljük, ezút­tal nem az események pontos helye és ideje a lényeg, hanem a végkövetkeztetés, amit elénk tárt az idős asszony. [caption id="attachment_35574" align="aligncenter" width="300"] Péter Katalin (fotó: Daczó Dénes)[/caption] A Csíkszentmiklóson élő, ugrapataki születésű 90 éves Péter Katalin olyan történeteket hordoz és mesél szinte kérdezés nélkül, amelyek születése előtt estek meg, és amelyeket saját szűrőjén keresztül dolgozott fel. Így fordította le, tette elviselhetővé önmaga számára a történelmet, a rendszerváltásokat, sőt a saját házasságát is – hittel és belenyugvással. – Gyimesfelsőlok Ugrapatak felében születtem ’26-ban, de 30-ra vagyok írva, mert akkor nem volt olyan szorgos béjelenteni – kezdte történetét Kati néni, egy 104 éves kis ház lakója. – 25 éves koromig éltem Ugrapatakán, akkor jöttem férjhez ide Szent­miklósra egy öregemberhez. Mert szegén világban votunk a háború után, s akkor oda ment a leán, ahova lehetett. Itt kijjel, nem messze van az uramtól maradt lakás, azt a fiamnak hagytuk, de ezt a felit a mesének elhagyom, inkább az első háborús dolgokról mondok…. Én nem votam, édesapám vot s az uram, s édesanyám. S amit tőlik hallottam, azt mondom. Magyarország Romániával meglehetősen jól votak. A magyarok harcoltak, vagy az oroszokkal vagy a franciákkal, nem tudom, a román segítette. Még este törökbúzát, búzát, s ami szükség volt, adott fel a gyimesi vámon a román a magyaroknak. A magyarok itt voltak Ugra fejibe, a határon, a román határon. Váltásban voltak nyolcan, négy portába volt s négy pihent. Éjszaka váltottak. Akkor a rományok megtámadták az elaludt magyar katonákat, s meggyilkolták. Ezt így az öreg szüleimtől s uramtól hallottam. Édesanyámnak a férje, Bodor Fülöp az Úz-völgyénél harcolt, az igaz magyarok között, mert ki voltak válogatva a fronton, hogy csak az igaz magyarokat küldték a román határhoz. Édesanyámnak a férje, Bodor Fülöp ott halt meg, a román támadás által. Nem csak ő, többen, de én a többire nem emlékszem. Édesanyám el volt menekülve két kicsikével, ha jól tudom, Enyedre, s ott egy valamilyen gazdag báró béfogadta a menekülteket. Nagyon jól volt dolgik ott, csak amikor hazajöttek – már jelezte egy öregebb fejérnép, mert tudakolóztak –, hogy aki itthon vot, annak széna van, s aki nem vot itthon, annak nincs. Na, de édesanyám s a testvérei hazajöttek. Teli volt egy öreg háza – még öregebb, mint ez – lóganyéval, s felverve a támadó alakulatoktól, a rományoktól. Nehezen mondom ki, de ki kell mondjam, mert ez így volt. Édesanyámnak két férje vot, mind a kettő Bodor Fülöp, unokatestvérek. Édesapám is az első háborúban vot, s azt mesélte, hogy egyszer egy hétig tartott a pergőtűz. Az alatt nem ettek, s amikor vége lett, visszaparancsolták. Olyan szomjasok voltak már, hogy az éhség sem volt akkora, mint a szonnyuság. Megitták a marhák nyomikból a ganyélevet is. Édesapámnak a nyaka kidagadott. Mindegyiknek vot baja, de én csak róla beszélek. Megoperálták, s ő, mint operált, kiszuperált katona került haza. Szomszédok voltak édesapámnak a szülei s édesanyám, s aztán egyik a mást felgyámolították. Ketten töltötték el az életet, amíg édesapám meghalt…. De mondjam megint a frontot. A rományok mentek Gyer­gyó­szentmiklósig, s a válogatott magyar hadsereg megérkezett szembe oda es. Úgy megtérítették, hogy egészen – s ezt belé kell fűzzem – Kosztancáig mentek. De addig még baj van! Addig még felsorakoztak egy hegyoldal alatt. Az uram fiatal katona volt, megkérte a tisztet, menjen Tölcsvárra, mert hallották, hogy túl zaj van, s nézze meg, hogy mi van. Azt mondta vissza, hogy sokan vannak, s ott van a konyha. Riadót parancsoltak. Azok énekelték Hora mare, ora… șapte, șaptezecișișapte, s akkor a magyarok és a németek megtámadták. A konyha az ökrökvel béhöngörödött az oldalon. Aztán huszárság, lovasság jött, s úgy előjöttek a magyarok s a németek, hogy Kosztancáig mentek. Vagy Mărășeștig – csak vigyitem össze a kettőt. A német sokáig azt mondta, s eisze még ma is, hogy a fél csizmája ott maradott… Aztán ’18-ba valami békekötés volt, s itt arról volt szó, hogy a magyarok nyertek, de akkor egy valamilyen tábornok, így emlegette az uram, hogy Hess tábornok – valahol megédesgették, valamerről a rományok felől – Erdélyről lemondott a rományoknak, így lettünk rab erdélyi magyarok, így lettünk rab erdélyi magyarok! Kati néninek könnybe lábadt a szeme, majd kis merengés után összefoglalta a ’44-es háborút is, ami éppen felettük/mellettük haladt el, s amit ő fiatal lányként, de már egy kicsi bubával ért meg. – Az leányul lett. Az apját elvitte a katonaság. Aztán én azért jöttem az öregemberhez, egy félszemű öregemberhez, aki 30 esztendővel volt öregebb, mint én. Met akkor nem volt csokoládé, cukorka, hanem vot kenyer, s ő hozta a gyereknek a vakarút, s én azét férjhez mentem Péter Gyulához. Ismertem rég, nem szeretetből mentem hozzá, hanem a nyomorúságból, mert a háború után nem termett semmi, ’47-ben biza ekkora vot a pityóka – mutatja, hogy milyen bigyiró –, s nyersen megettük. Aztán idejöttem. Az uramnak, itt Csíkban vot gabonája, őrletett, s süttem kenyeret – met én még jobb rozskenyeret tudtam sütni, mint a csíkiak. Az uram elvesztette az egyik szemét az első háborúban, s üvegszemet kapott. Még vaegy üvegszem megvan a kicsi kredencbe, egy dobozkában… De eltőtt, s immá az öregségem, remélem, eltelik… Közben előkerül a dobozka is, a pót-üvegszemekkel, mint különös emléktárgyakkal. Míg nézegetjük, arról faggatom, hogy hogyan gondolkodik a románokról, hogyan érez most az egykori ellenségekkel kapcsolatban? – Én olyan egyszerű vagyok, s amit tudok, azt mondom. A jó ember, ha román, az es jó, ha orosz, az es jó, ha magyar, ha jó, az es jó. Ha rossz, ha magyar, az es rossz. Ebbe válogatást tenni nem tudok. De mindenesetre, az ember oda ragaszkodik jobban, amilyen nyelvet tud… Mert én iskolába nem jártam, én románul nem tudtam a román világban se megtanulni. A szegénység s a sok gyermek nem engedte, hogy menjek iskolába. Mikor 9 éves voltam, a bátyáméknál voltam gyermekdajkának, de tehenpásztor lettem, s a tehenekvel jártam. Két szomszéd gyermek csúfolkodott velem, hogy még a nevemet se tudom leírni. Akkor hazakerültem télre, s édesapámnak mondtam, hogy én meg kéne tanuljak írni. Édesapám béhozott Szeredába. Volt egy nyomdász, Péter Lajos, tőle vett egy ABC-s könyvet, s abból megtanultam olvasni es, írni es. Nem csak a nevemet tudtam, hanem levelet írtam, s hol mit kellett. Még két hónappal ezelőttig elolvastam az újságot is, a bibliát is. Mivel előre kicsit tudtam olvasni, engemet ösztönzött az olvasás s az írás, hogy ne legyek szamár. Most már szeretnék elutazni az uramhoz, ahogy mondták régebben, a háromsarkú temetőbe, de a Bibliában azt olvastam, hogy aki az úr Jézus testit béfogadta, az örök életet fogadta bé, s nem es fog meghalni. Én Istenem, most egy pontom vagyok! Meg kéne haljak, de talán, ha az Úr Jézus nem akarja, akkor vagy meggyógyít, vagy így kell szenvedni, mint ahogy ő es szenvedett, nem magáért, hanem értünk. Kinek milyen cél van kitűzve, meghal, vagy elvesz, vagy háborúba vesz el, az történik. Daczó Katalin