Köztudott, hogy az állami érdekeltségű, illetve a területi-közigazgatási egységek tulajdonában (vagy résztulajdonában) lévő cégek jelentős hányadánál az elmúlt évek során súlyos gondok, problémák adódtak, illetve mulasztások következtek be. Ezt elismerték a mindenkori kormányok, törvényhozók, s nem utolsósorban megállapították a különböző ellenőrző szervek is. A helyzet jobbítására ugyan születtek intézkedések, de azok sem jártak kellő eredménnyel, legalábbis nem mindig. És megmutatkozott egy helytelen, több mint vitatható gyakorlat is: a törzstőkeemelés címén próbáltak mentőövet nyújtani nem egy esetben ilyen köztulajdonban lévő cégeknek. Megyénkben is egyes köztulajdonban lévő kereskedelmi társaságok szembesültek az évek során kisebb-nagyobb problémákkal, likviditási gondokkal, sőt esetenként bekövetkezett a fizetésképtelenség is. Nyomatékolnunk kell, hogy nincs szó helyi jelenségről. Ugyanakkor felismerve a dolgok ilyenszerű alakulásának szubjektív vetületeit, még 2013-ban született egy jogszabály, nevezetesen a köztulajdonban vagy többségi köztulajdonban lévő cégekbeni pénzügyi fegyelem megszilárdítására vonatkozóan. A 2013/26-os kormányrendeletről van szó, amelyet azóta egyébként hatszor módosítottak. Legutóbb a január 29-én megjelent 2016/11-es kormányrendelet révén. Ezt a kormányrendeletet január 27-én fogadták el, s annak kapcsán a kormányszóvivő többek között nyomatékolta, hogy a pénzügyi fegyelem megszilárdítása terén további lépéseket irányoz elő az egyébként már hatályba lépett jogszabály. Rendjén van-e vagy nincs? Mindezt azért tartottuk szükségesnek elöljáróban felvázolni, hogy helyes képet lehessen alkotni egy adott helyzetről. Az viszont más ügy, hogy a köztulajdonban lévő cégek esetében miért jelentkeznek gyakrabban ilyen vagy olyan gondok és nehézségek. Joggal feltételezhető viszont, hogy annak megvan a maga objektív és szubjektív oka, mint ahogy az is, hogy azokra nem mindig sikerül megfelelő „választ” találni. Itt van például a törzstőke emelésének az ügye, amelynek a törvényes, de igen sok esetben vitatható lehetőségével, illetve eszközével országszerte viszonylag gyakran éltek. Úgy, hogy szem elől tévesztették a törzstőke rendeltetését, annak funkcióját és mechanizmusát, s nem utolsósorban azt, hogy a törzstőkét fel lehet használni, el lehet költeni, de azt előbb-utóbb újra kell képezni. Ez egy olyan aranytartalék, amelyhez nehézség esetén hozzá lehet nyúlni, de csak olyan célból elkölteni, amely lehetővé teszi annak utólagosan történő meg-, illetve visszatérítését. Mert mi lenne például akkor, ha a jegybank az ország aranytartalékát „pénzre váltaná”, és annak révén befolyásolná a valutaárfolyamokat annak a reményében, hogy majd utólag módjában lesz az aranytartalék „helyreállítása”. Egy ilyen eljárást sehol a világon nem merne megkockáztatni egy jegybank. De visszatérve a törzstőkére: annak révén semmiképpen sem kellene veszteségeket lefedezni, folyó kiadásokat eszközölni stb. Mindennek okán nem kérdőjelezhető meg az a döntés, ami a minap született Székelyudvarhelyen egy önkormányzati tulajdonban lévő cég újabb törzstőkeemelésének az elutasítására vonatkozóan. Ami meglepő, az az, hogy egy másik ugyanilyen tulajdonban lévő cég esetében rábólintottak ugyancsak nem először a törzstőkeemelésre. Mikor szavazott az egyik vagy a másik tanácstag szakmai ismérvek mentén és mikor másabb ismérvek mentén? Hallani arról, hogy a megyeszékhelyen is pénzalapokat irányoztak elő törzstőkeemelésre. Amint már arra utaltunk: önmagában nincs, nem is lehet baj a törzstőkeemeléssel, főleg akkor nem, ha az a részvényes vagy tulajdonos „otthonról” hozza azt a pénzt. Másképp tevődik fel a kérdés azonban, amikor az adófizetők pénzéről, közpénzről van szó. Igen, mert az nem lehet eszköze veszteséges tevékenységek szubvencionálásának, reménytelen befektetéseknek, adott díjszabások szinten tartásának, tartozások törlesztésének és az már csak hab a tortán, hogy esetenként a „megsegített” cég a maga során azzal szemben is adós, aki dönt a törzstőkeemelésről, nevezetesen a területi-közigazgatási egységgel. Egyszóval, nem szerencsés olyan „recept” alkalmazása, amely „kámforgyártásra” szolgál. Hecser Zoltán