[caption id="attachment_43824" align="alignright" width="185"] Fotó: Deák Angéla[/caption] Legendák keringenek az idősebb művészek körében Mik­lóssy Gábor festő, főiskolai tanár kérlelhetetlen pedagógiai módszereiről. Az egyik ilyen legendás történet Kosztándi Jenőhöz kötődik. 1955-ben történt, Kosztándi végzős hallgató volt. Diplomamunkája nagy méretű, sokalakos festmény volt, a kor elvárásai szerint festett Tanulmányi kirándulás. Hosszú ideig készült a diplomamunka, s mikor kész lett, éppen magas rangú szovjet delegáció érkezett a főiskolára, hogy a végzős diákok munkái közül válogassanak a varsói Világifjúsági Találkozó tárlatára képeket. Kosztándi Jenő képe elnyerte a bizottság tetszését. Pár nappal a kedvező döntés után Miklóssy mester beállított abba a műterembe, amelyben Kosztándi képe állt. Rászólt tanítványára, hogy tisztítsa le a palettáját, és nyomjon rá jó sok fekete festéket, amolyan Miklóssy-adagot. Majd kért egy nagy ecsetet, s előbb a kompozíció központi alakjait, majd az egész művet lefestette feketével, végül így szólt tanítványához: „És most takarodjon!” A fiatal művésznövendék kiment a teremből és összeesett. A kórházban tért magához. Ezután a vasútállomásra ment és a nála lévő pénzre kért egy jegyet. „Nem érdekes!” – válaszolta a pénztáros kérdésére, hogy mi legyen az úticél. A jeggyel a zsebében hazament az albérletbe és személyes dolgait rendezgette. Bizonyára a kórházban kapott nyugtatók hatására azonban elaludt. Később kedvenc zenei darabja, Liszt Les Preludes-jének akkordjaira ébredt, ágyát barátai vették körül. Unszolásukra nekiállt és újrafestette diplomamunkáját. Három nap állt a rendelkezésére. Idejében elkészült a munkával, s a hírre Miklóssy is megjelent a műteremben. Mosoly jelent meg az arcán, s annyit jegyzett meg: „Nem láttam magában az erőt!” Majd megkérdezte tanítványát, hogy van-e elég pénze, s választ sem várva, nagyobb összeget nyomott a kezébe azzal, hogy „Élvezze az életet!” A kép persze kikerült Varsóba, alkotójának meghozta az elismerést, ismertséget és a képzőművészeti szövetségi tagságot. Az abszurd történetek sora azonban csak most kezdődött: hazatérve szülővárosába, Kézdivásárhelyre „diplomás szobafestő-mázoló”-ként üdvözölte a joviális pártapparatcsik, majd műteremként kiutalták számára a Szentkereszthy Stefánia bárónő kriptája fölé emelt kápolnát. Tizenegy évig működött a bizarr helyen: télen nem volt fűtés, nyáron a padlót ellepte a gomba. Azzal vigasztalta magát, hogy ebben az épületben gyártották a lőport Szacsvayék ezernyolcszáznegyvennyolcban. Feleségével, Kosztándi B. Katalin képzőművésszel együtt rajziskolát működtetett, hozzájuk csatlakozott később a Vetró házaspár, iskolájukból pedig számos jeles képzőművész került ki. Áldásos művészpedagógusi és művészi működésük eredménye pedig sokkal több, mint amennyit művészpedagógus elvárhat: létjogosultságot, elismertséget szerzett a művészetnek a céhes városban és környékén. Az elismertség pedig 2010-ben abban csúcsosodott ki, hogy Hegedüs Ferenc vállalkozó jóvoltából állandó műtermet és – kell-e művésznek nagyobb elismerés? – állandó képtárat kaptak. Kosztándi Jenő akkor éppen 80 esztendős volt. A képtár megnyitóján magam is részt vehettem a művészházaspárról szóló, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész által jegyzett monográfia szerkesztőjeként. A megnyitón arról beszéltem, hogy kevés művésznek adatik meg éltében az a megtiszteltetés, hogy életművét egyben, állandó kiállításon mutathassa be a nagyérdeműnek. Mifelénk ez Nagy Imrének adatott meg annak idején… Utána többször volt alkalmam találkozni az idős festővel, akit doyenként tiszteltek a háromszéki művészek: ha egészségi állapota engedte, igyekezett jelen lenni minden művészeti eseményen Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, de akár Csíkszeredában is – kedélyes modorával, kópéságot sugárzó szemeivel, lebilincselő mosolyával és nevetésre ösztönző sztorizgatásaival mindig a társaság középpontjává vált. Számon tartotta minden ismerősét és őt is számon tartották. A hét végén kaptam a hírt, hogy Kosztándi Jenő örök létre szenderült, szombaton temették Kézdivásárhelyen. Egyből a Miklóssy Gábor nevéhez fűződő kegyetlen történet jutott eszembe, az analógia magától kínálkozott: Jenő bácsi élénk, olykor vakító vásznait sötétre festette egy újabb kegyetlen Mester. Vagy maga Miklóssy tette újabb próbára tanítványát a másvilágról? Pedig láthatta, látta benne az erőt… Sarány István