Az emberi szív vágyából minden időben kicsengett az a magasztos gondolat, hogy ő közelebb szeretne kerülni Istenhez. Meg akarja ismerni Istent. Találkozni akar vele. Amint az ószövetségi választott népet két nagy tény kísérte, az elesettség szomorú valósága és a reménység biztató ténye, úgy az is biztos, hogy elesettségében a reményt az Istenhez való közeledéstől várta. A próféták ennek az Isten utáni vágynak voltak élesztői és terjesztői. Az ember az ő szívének természetes vágyával, szemeinek veleszületett kíváncsiságával keresi az Istent. Kutat, fürkész, mert életcélja, ereje és boldogsága maga az Isten. Ezzel szemben gondolhatunk-e arra, hogy az Isten ezen emberi törekvés láttán visszahúzódik, elrejtőzik? Ez ellenkezne Isten fogalmával és mindenekfölött az Ő nagy szeretetével. Ha kinyilatkoztatta létét és szépségét az első embernek, akkor nekünk is meg kell mutatnia valami módon magát. Az nem lehetséges, hogy miközben mi véges, fogyatkozó emberi erőink megfeszítésével keressük Őt, addig Isten fusson el előlünk, vagy istenségének titokzatos ködébe elrejtse magát. „Uram, mutasd meg nekem arcodat, ragyogtasd rám arcodat!” – ez igen sok ember imája. Azért ha messze van az Isten, közelebb kell lépnie; ha haragjában eltakarta is arcát, föl kell azt födnie, hogy megismerhessük Őt, mert ha nem, akkor nehéz dolgot kíván tőlünk az Úr, akkor magunkra hagyatva életünk hajótörést szenved. Istenről ilyet gondolni vagy mondani nem lehet. Felér egy káromkodással az, ha valaki ilyent állít! Akkor hát, testvéreim, keressük az Istent, azt az Istent, aki nincs távol tőlünk, a közelünkben van. Velünk az Isten! Velünk az Isten, mert alázatos! Tudjuk jól és érezzük kereszténységtől lüktető szívünkben, hogy hitünk legnagyobb titka maga a megtestesült Isten! Betlehemben, az Oltáriszentségben és az emberi szívekben megtestesült Ige, Jézus Krisztus. Ő az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Egy szóval mondva: Isten megalázta magát, hogy az emberhez közelebb kerüljön. Magába véve ez nem titok, mert az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség, semmi homály, de a mi véges értelmünk számára mégis rejtély marad, mert az isteni világosság teljességét felfogni, Isten lényegébe belehatolni nem vagyunk képesek még az isteni kinyilatkoztatást követően sem. Nincs a természetes emberi értelem számára a világtörténelem millió és millió eseményei között egy is, mely titokzatosabb volna, mint Isten Fiának a megtestesülése és a feláldozása a kereszten. Ezek után nem marad számunkra más tennivaló, mint hogy leboruljunk Urunk és Megváltónk előtt, aki valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Szemléljük, szeressük, és miután bűnbánatot tartottunk, vegyük magunkhoz a szentáldozásban. Nap mint nap térdeljünk le Krisztus elé, aki jelen van a kenyér és a bor színe alatt, és ne tegyünk mást, mint gyönyörködjünk benne, az ő irántunk való szeretetében, az ő tisztaságában, szépségében, alázatosságában, erényeiben. Amiben elkezdünk gyönyörködni, ahhoz elkezdünk ragaszkodni. Mekkora mélysége van ennek a kijelentésnek: amiben elkezdünk gyönyörködni, ahhoz elkezdünk ragaszkodni! A mai napon határozzunk el együtt, hogy mindenekelőtt az Oltáriszentségben fogunk gyönyörködni, hogy elkezdjünk az alázatos Istenhez minél jobban ragaszkodni.

Guia Hugó OFM