Mint láttuk, a japánok élik a vabi szabit, de nem foglalkoznak vele; vagy inkább úgy igaz, hogy élik a vabi szabit ahelyett, hogy csak foglalkoznának vele. Eszerint a szépség nem a dolgokban, hanem az életben magában rejlik, hisz a dolgok illékonyak, tökéletlenek és befejezetlenek, és mindezt legjobb elfogadni meg értékelni, hisz semmi és persze senki sem tökéletes. Aki így érzékeli a világot, annál megszűnik a perfekcionizmus hajszolása, a küzdés és gyötrelem a lehetetlen elérésére. Miközben elismeri az egyszerű, lassú, mert apróságokban elmélyülő, élet ajándékait. Persze – legalábbis innen nézve – kell hozzá egy bizonyos temperamentum is. Vagy ha az nincs, akkor keményen meg kell dolgozni azért, hogy olyanná alakítsa – lassítsa – az egyén az életét, reakciókészségét, mozgékonyságát. Külön érdekesség lenne megvizsgálni a jelenséget ilyen szempontból: mennyire predesztináltak a japánok és általában Kelet népei biológiailag erre a filozófiára, és mennyire járul hozzá kialakulásához a kultúra, azaz mennyire tanult a magatartás, ami lehet szintén egyfajta öröklés. Persze ez a kérdés más népek esetében is föltevődhet, bár nekem most jutott eszembe először, a szigetország lakosai kapcsán. Talán azért, mert náluk volt eddig a leginkább megtapasztalható külsőleg, az utcán járva ez az egységes, pszichés ritmus adta hangulat. A németalföldön tapasztalt pepecselés és nyugalom azért nem volt mérvadó, mert ott az utcák üressége, az embertelen – a néptelen helyett használom így a kifejezést – városok a kihaltságot sugallták, ami a lakosokról inkább azt jelezte, hogy visszahúzódók. Bár segítőkészeknek is, vagy inkább értetlennek és aggódóknak (?) tűntek, pontosan tűnt egy pár, amikor engem csak úgy bóklászni látott a tökéletesen rendbe tett, de teljesen kihalt utcákon és azonnal megkérdezték, miben segíthetnek? De ez már egy másik történet. Itt persze meg kell jegyeznem, hogy Japán utcái nyugalmat árasztanak. És a forgalom ellenére csendesek. Legtöbb zajt, viháncolást, hangoskodást a turisták okozzák. És amerre mi jártunk, ott természetesen ott voltak a hozzánk hasonlók, a szájtáti külföldiek. Mivel eddig leginkább a szigetország szellemét igyekeztem körüljárni, helyenként utalva az ehhez kapcsolódó látnivalókra, most már ideje rátérnem néhány épített örökségére, amik nemcsak fontosak, hanem valóban élményt jelentettek. Előbb a régi emlékeiből idéznék, mert úgy érzem, ezek illusztrálják mindazt, amiről eddig írtam. Bár Japánban ez a kifejezés, hogy régi épület, nem jelent semmit, illetve mást jelent, mint mifelénk. Ott ugyanis szinte egyetlen valóban régi épületet sem találunk. Minden, amit ilyen címszó alatt mutatnak, újjáépített, sokszor többszöri természeti csapás vagy emberi cselekvés előidézte rombolás után újjáépített templomot, szentélyt, palotát vagy épp szobrot jelent. Ha ilyen összefüggésben nézzük, még tiszteletreméltóbb, bár bizonyos értelemben kérdőjelekkel terhes hangsúlyt kapnak a műemlékeik. Az általános benyomáson az volt, hogy a szentélyeik sokkal kevésbé impozánsak vagy másképp azok, mint a mi templomaink, és legtöbbször sokkal egyszerűbbek is, ami valószínűleg egyrészt a vallási felfogásuknak tulajdonítható, másrészt annak, hogy más a funkciójuk, mint a mieinknek. Az általam megismertek közül ilyen értelemben nagyon kilóg a Nikkó régi-új városában található, a Tokugawa sógunok tiszteletére épített Thoshó-gu szentély és mauzóleum, mely az egyszerűség filozófiájának bizony sokban ellentmond. Az eredmény ellenben egy csodálatosan díszített, gazdagon faragott, festett, aranyozott épületegyüttes, mely magasan veri az összes többit. Ezek az épületek tobzódnak a színekben, különösen a kékben, vörösben és aranyban, a sokféle faragott állat, madár és pompás növényi alakokban. Az egészhez természetesen hatalmas torin keresztül lépünk be és egy erdő közepén helyezkedik el. Tokióban egy minden értelemben rendhagyó helyet láttunk. Szinte a Tokió torony lábánál helyezkedik el – illusztrálva a főváros enyhén szólva rapszodikus jellegét – a Zodzsodzsi buddhista templom, mely sógunok sírjait őrzi vagy fordítva, ki tudja ezt hirtelen pontosan megállapítani, és nem is ez az érdekes. Sokkal inkább a mellettük hosszan elnyúló párhuzamos sorokban álló Dzsizó szobrocskák. Dzsizó az egyik legnépszerűbb buddhista bodhiszattva (megvilágosodott), a nők és gyerekek pártfogója, és ebben a kultúrkörben mindenfele megtalálható. Leggyakrabban a mizukó Dzsizó, aki nyakában partedlit, fején sokszor sapkát visel, és előtte követ halmoznak fel, esetleg ő maga azon ül. A hagyomány szerint a kövek segítik, hogy átkeljen a zavaros folyón, miközben az elhalt gyerekeket a paradicsomba vezeti, akiket a ruhácskák hivatottak melegíteni ezen a nehéz úton. A szobrocskákat ugyanis a valamiért meg nem született gyerekek emlékére állították. A sorok hangulata kedves, a látvány szép, a megalkotásuk célja egyszerre nemes és szomorú. Kamakura ősi városában – sóguni székhely volt a 12. század végétől – a kevés shintó szentélyek egyike is megtalálható a maga élénkvörös egyszerűségében, mint mindenhol. Hisz ilyennek láttuk a fővárosban is, az Aszakusza szentéyt, mely körül a bazár volt érdekesebb, nemcsak nekünk, hanem másoknak is. De Kamakurában nem is a templom volt a fontos – hogy újabb szentségtörő megállapítást tegyek –, hanem a XIII. századból megmaradt 11 méteres bronz Nagy Buddha szobor, csodálatos környezetben. Az arc nekem szép volt, koncentrált, szinte szomorú, aminek csak a szinte szigorúan összeszorított ajkak mondtak ellent. Az utolsó különlegesség Oszaka Szandzsúszangen-dó, a buddhizmus tendai nevű ágának szentélye, az ország leghosszabb faépülete volt. Nem szándékozom tisztázni a név jelentését, mert annak, aki nem ebbe születik, azt hiszem követhetetlen, ami ebben történik, ha nem áldoz rá egy életet, hogy megtanulja, mint különben szinte bármely vallás esetében. Elég az, hogy Szendzsó Kannon, az 1000 karú az arany főszobor benne, akinek ugyan csak 25 karja van, de mindegyikkel 42 világot ment meg, amit itt ugyanannyi, szinte életnagyságú, szobor jelképez: mindegyik más arcú, mindegyikük öltözéke kissé eltér a többiétől. A kidolgozásuk pedig csodálatos. Közös bennük az is, hogy mindegyik nyugalmat, meg szépséget sugároz. Azzal kezdtem, hogy a vabi szabi talán a megélt gyönyörű pillanatok vagy a gyönyörűnek megélt pillanatok művészete. Elképesztően egyszerű és végtelenül boldogító filozófia. A felsorolt különleges helyek és emlékek azonban nem föltétlenül erről szóltak. Albert Ildikó