A Hargita megyei fotóriportereket is felvonultató, sikeres Brassaï Sajtófotótárlat után a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) 33. sajtófotó pályázata díjazott felvételeiből készített válogatást láthatja a Megyeháza Galéria közönsége. A kiállított anyagot Székedi Ferenc publicista méltatja. Mindenekelőtt helyezzük el a kiállítást néhány alapvető támpont között. A MÚOSZ, azaz Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a jelenlegi legnagyobb magyar szakmai szövetség, elődjének tekinti a Budapesti Újságírók Egyesületét, amely 1896-ban alakult, és elnökének az akkor 41 éves Mikszáth Kálmánt választotta. Érdekes, hogy a hírlapi publicisztikájában adott politikai és törvényhozási magatartásformákat ugyancsak ostorozó író 1887-től élete végéig, 1910-ig, maga is tagja volt az Országgyűlésnek, méghozzá erdélyi, pontosabban illyefalvi, majd fogarasi és máramarosszigeti képviselőként, és így még jobban érezhette, mennyire lehet a hatalmi érdekek és a szólás-, valamint véleményszabadság már akkor is meglehetősen szűk mezsgyéjén egyensúlyozni. A történelem sodrásában, gyakori névváltoztatások és szerkezeti átalakulások nyomán, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének ma már közel négyezer tagja van, kezdve a hagyományos sajtómunkatársaktól egészen a világhálós bloggerekig. Az intézmény számos szakosztályban fejti ki tevékenységét, közöttük az egyik legmozgékonyabb a fotóriportereké, amely 2016 végén hirdette meg legújabb, 35. Magyar Sajtófotó Pályázatát. Amit viszont a Megyeháza Galériában látunk, az válogatás a 33. sajtófotó pályázat anyagából, a referenciaév pedig 2014. Erre a két évvel ezelőtti sajtófotó pályázatra 243-an, összesen 7164 képpel neveztek be, ezekből választotta ki a nemzetközi zsűri a művészet, a társadalomábrázolás és dokumentarista fotográfia, a bulvár, humor, természet és tudomány, emberábrázolás, hír- és eseményfotó, valamint sport kategóriákban a legjobbakat. Ezt követően a győztesekből állította össze Szigeti Tamás, a MÚOSZ fotóriporteri szakosztályának a titkára azt a huszonegy fotóból készült válogatást, amely vándorkiállításként utazik különböző helyszínek között, és így Csíkszeredába is eljutott. A szerzők között ugyanúgy szerepelnek újságoknak, folyóiratoknak, hírügynökségeknek, online portáloknak, magyarországi kormányintézményeknek dolgozó hivatásos fotóriporterek, mint szabadúszók, vagy olyan fotósok, akik más alapmesterségük mellett áldoznak szenvedélyüknek. Jómagam az évek során több névvel is találkoztam, úgy gondolom, hogy akiket érdekel a fotós személyisége, munkássága, a név alapján a világhálón bármikor rákereshet és mindegyiküket megtalálja. A hely szellemének és a hagyományos csíki-udvarhelyi barátságnak engedve azonban egyetlen névvel tennék kivételt: Thomas Câmpean huszonhét éves, nagybányai származású, de több mint tíz évig Székelyudvarhelyen élő sajtófotósról van szó, aki 2008-ban elnyerte Erdély legjobb sportfotósa címet. Sportfotóit a bukaresti Mediafax fedezte fel, azóta dolgozott több mint egy évet Londonban, végigbarangolt több földrészt, és a világ legnagyobb újságainak, köztük a Times-nak, a Guardian-nek, a Time-nek, a Wall Street Journal-nek és más lapoknak tudósított, számos képét pedig az olvasók szerte a világon címlapfotóként láthatták viszont. [caption id="attachment_45827" align="aligncenter" width="1000"] Prés Fotó: Máté Bence[/caption] Az itt szereplő fotója a kenyai mozgássérült fociválogatott edzését örökíti meg, a játékosok lábát fertőzések vagy munkabalesetek miatt amputálták. Kedves barátaink, manapság, amikor szűkebb és tágabb környezetünkben, otthon, a munkahelyen, az üzletekben, az utcán, a világhálón, a közösségi oldalakon a fotók ezrei ömlenek ránk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a fényképezés nem más, mint kisebb vagy nagyobb gépekkel, vagy éppenséggel mobiltelefonokkal készített digitális reprodukció, amely egyrészt megállítja, megőrzi az időt, másrészt meg kiváló eszköz a friss és gyors kommunikációra. Ha azonban jobban megfigyeljük az itt kiállított sajtófotókat, akkor csakhamar rájövünk arra, hogy a legtöbb esetben bizony nem a valóság pillanatnyi rögzítéséről, egyszerű leutánzásáról van szó, hanem a megfigyelt események, jelenségek, történések, arckifejezések, mozdulatok összetevőinek és összefüggéseinek, lehetséges hatásainak a megválogatásáról, és ezáltal olyan többletjelentésekké való alakításáról, amelyek nem egy esetben a konkrétumokból kiindulva, azokból építkezve, igazi metaforákhoz, szélesebb hatósugarú szimbólumokhoz vezetnek. Igen, nyugodtan elmondhatjuk, ezeken a fotókon a rögzítés objektivitásához, majd minden esetben társul a fotós alkotókészségnek is nevezhető szubjektivizmusa, amellyel nem csupán lát, hanem úgy is akar láttatni, hogy a pillanatnyi valóságon túlmutató üzeneteket fogalmazzon meg. Következésképpen csak a legritkább esetben elegendő egy bármiféle masinával jó időben jó helyen lenni, vagy naphosszat várakozni valamilyen természeti témára, hiszen ez a mai műszaki világban, legyen bármennyire rohanó is, sok ember számára megadatik. Aminek viszont nincs mindenki a birtokában, az a jó szem, az érzékenység, a valóságismeret, a válogatás képessége, oly módon, hogy majd publikáláskor a vizualitáshoz hozzászokott mai tekinteteknek sem szokványos felvételeket, hanem új jelentéseket, más és más megközelítéseket tárjon fel. A kiállított fotók nagy többsége hasonló szempontokból is igazi élményt jelent, éppen ezért érdemes volt 2014-nek ezt a keresztmetszetét a Székelyföldre, Hargita megye székhelyére is elhozni. A MÚOSZ, a Magyar Újságírók Szövetsége nemrég tartott tisztújító kongresszusán a néhány hónapja megszüntetett, felszámolt Népszabadság főszerkesztő-helyettesét, a 47 éves Hargitay Miklóst választották elnöknek. Úgy gondolom, ez az opció egyben a magyarországi újságíró-társadalomnak azt az igényét is kifejezi, hogy térjenek vissza azokhoz a közállapotokhoz, amelyekben a média nem a hatalom kiszolgáltatottja, hanem éppenséggel annak ellenőrzője a lakosság és a közjó, az életképes demokrácia érdekében. Tudom, mifelénk is akadnak, akik azt gondolják, hogy az újságírónak azt kell írnia, a fotóriporternek, operatőrnek pedig azt kell fényképeznie-filmeznie, amit a médiatulajdonosok megmondanak neki. Nos, ez nincs így, még akkor sem, ha a gyakorlat olykor az ellenkezőjét bizonyítja. A médiamunkás, dolgozzon bárhol is, jogosult a szakmai függetlenségre, a bármiféle befolyásolási vagy nyomásgyakorlással szembeni védelemre. Hogy a szerkesztői és újságírói szabadságnak ezt az alapelvét Mikszáth után százhúsz évvel sem lehet könnyen érvényesíteni, az voltaképpen nem más, mint – hogy stílszerűen fogalmazzak –a Noszty fiú esete Tóth Marival. Olvassuk csak el újra az érdekeknek, a kivagyiságnak, a fellengzősségnek, az erkölcsöknek vagy hiányuknak ezt a szövevényét, ha éppen nem emlékszünk rá! És gondolkodjunk el rajta, mert nem múlta idejét.