„A magyar csak akkor lehet újra magyar, ha mennél székelyebbé tud válni.” Kodály Zoltán Lapunk 4. oldalán mindennap elolvasom a régen írt tudósításokat, és emlékezem. A 80-as években a túlbuzgó diktatúra elrendelte, hogy a helységnevek román változatát kell használni kötelező módon (fejvesztés terhe mellett). A gheorgheni-i meg a cristuri Mechanikai Vállalat…, a miercurea-ciuc-i jegypénztár stb. A magyar újságírás megpróbálta kerülgetni, hogy a mi városunk, hogy a megyeszékhely, odaát, hogy az anyaváros, kinek mi jutott hirtelen az eszébe. Nem volt ez mosolyogtató, ez maga volt a kész röhej. A pártszervezetek gyűléseit is románul kellett tartani, nem baj, ha nem volt ott egy román lélek sem. Egy ilyen gyűlés alkalmával a városi pártbizottság delegátusa enyhén szólva hiányos románsággal vezette a gyűlést és látott engem a hátsó sorban mosolyogni. Ne röhögj, Kopacz Zoli, förmedt rám, én sajnos, csak így tudok románul. Nem téged röhöglek (szeretett osztálytársam volt a négy elemiben), a többit már gondolhatta… Nem tudtam meg soha, vajon hogyan történt a magyar helységnevek románra változtatása 1920 után, kik voltak a fordítók, mit tartottak szem előtt, mi befolyásolta őket, hiszen látjuk, hogy gyakran a fordítás nagyon hasonlít az eredetire. Sâncrăieni nem Sfântul Rege, Sântimbru nem Sf. Emeric. Így történhetett Sighișoara vagy Timișoara esetében, de akkor Kolozsvár miért nem lett Colojoara, miért lett egy szótagból álló neve Erdély fővárosának? A legviccesebb Nyírmező, sem Mesteacăn, sem Câmpie, csupán Mermezeu. Ilyen …mezeu még sok van. Említést érdemel még Szentkeresztbánya, amely a Vlăhița nevet kapta. Vajon miért? Hacsak nem innen származtak a vlahok, akárcsak Dánfalváról a dánok! Maradjunk annyiban, hogy a legsikerültebb fordításokat Arad, Déva, Déda, Dés, Szászkút, Tusnád, Málnás, Bodok s még mások kapták. Érdekes, hogy hegyeket, dombokat, völgyeket, patakokat hála Istennek nem kereszteltek át. Csak, ami eszembe jut: Vermed, Nádas-tó, Széjjeskút árka, Zalányos pusztája, Édesvíz feje, Kőlikatos, Gyüker, és még sok más. Törvény írja elő, hogy a helységek magyar nevét csak akkor kell kiírni, ha az ott élő magyarok arányszáma eléri a 20 százalékot. Ez a törvény csak arra való, hogy betömje az ott lakók száját. Azok amúgy is tudják, kiírni csak azért kellene, mert így hívják már vagy ezer éve, és jöhetnek idegenek, akiknek a térképén a régi nevek szerepelnek. A jövedelmező turizmusról ábrándozók román városok elé is kiírhatnák pl. hogy Jászvásár, Karácsonkő, Bodzavásár stb., nem szakadna le a csillagos firmamentum, és még hasznot is hozna. Kopacz Zoltán, Csíkszereda