Emlékszem, volt Abebének – az etióp szobatársamnak – néhány szentképe. Értelemszerű, hogy egyik-másik a Szent Család tagjait is színesbőrűként ábrázolta. Ő maga személyesen katolikusnak tartotta magát, időnként látogatta is a római katolikus szentmiséket, hiszen abban az időben – a kilencvenes évek elején-közepén – még nyoma sem volt afrikai eredetű egyházközségeknek Magyarországon. Az övék azonban kicsi felekezet, távolabb állott a kopt egyháztól, inkább a Rómával egyesült görög meg az örmény katolikushoz közelítő. Most sem értem pontosan ezt a sokrétű katolicizmust… Bevallom, eléggé műveletlen voltam a fekete kontinens vallásosságát illetően, soha nem fordítottam időt arra, hogy áttekintsem az ottani népek hitéletét. Élt bennem ugyan valami elmosódott kép arról, hogy számos törzsi vallás lelhető fel a földrészen, de – gondoltam – mindennek az Európából érkező misszionáriusok szabtak keretet az elmúlt fél évezredben, és olyan vallást vettek fel, kezdtek gyakorolni az ottaniak, amilyent körükbe vittek a misszionáriusok. Úgyhogy a római katolikus hittől kezdve a görögkeletiig, meg a különböző protestáns felekezetekig minden rítus fellelhető ott. Hogy aztán mi történt itt-ott később, a szovjet, illetve a kubai – materialista és a teljesen pogány, illetőleg istentelen – rendszerkísérletek hatására, hiszen arról szólt nálunk a korábbi általános és középiskolai tananyag, a hivatalos információközlés, hogy a gyarmati uralom alól felszabaduló régebbi vagy újabb államok többségét bekebelezi a marxista barakk. Beadták azt a variációt, hogy a szocialista fejlődés útjára lépett Afrika jelentős része. Ezzel volt magyarázható, hogy a „baráti országokból” sok-sok ezer fiatalt küldtek Kelet-Európa egyetemeire. Abebe is egy ilyen kontingenssel került Szegedre, majd került fel Budapestre. Eléggé bukdácsolt a jogi karon, de aztán tíz év alatt mégiscsak lediplomázott… Amikor együtt laktunk, addig-addig meséltem neki Erdélyről, a Székelyföldről, a mi sajátos helyzetünkről, amíg megértette. És nyilvánvaló, hogy ő is „felhomályosított” etióp témákban. Akkortájt háború is dúlt az országukban, Eritrea 1993-ban vált kvázi függetlenné, de a belviszályok hosszan eltartottak, vagy öt évig… Felhívta a figyelmem az etióp zsidókra is, akiket Izrael – több hadművelet keretében – akkortájt menekített az „anyaországba”. Az áttelepítés súlyos veszteségekkel járt, de végül sikerült. Csoda volt, ma is csoda ez a törzs, hiszen ottani létét Salamon király óta – aki a Krisztus előtti 10. században élt és uralkodott –, illetve Sába királynőjének látogatásától számítják, s bizony a háromezer év nem semmi. Annyi történt, hogy megváltozott a bőrszínük, és az új óhazában ma is beilleszkedési gondokkal küszködnek… Az amhara népcsoporthoz tartozó diáktársam egy idő után elhatározta, hogy letelepedik Magyarországon. És a terve sikerült. Mostanában ritkán látom, de tudom, hogy cégbejegyzésekkel, családi joggal foglalkozik. Ha jól rémlik, Pécsett vagy annak vonzáskörzetében él. Egyébként nincs egyedül, nemzetségéből többen is a viszonylag nyugalmas Pannóniát választották hazájukul, és kiválóan beilleszkedtek… Egy alkalommal a somlyói búcsúra is eljutott. Emlékszem, nagy beleéléssel énekeltük a himnuszokat. Abebe a magyar nemzeti imát éneklés szintjén is tudta, együtt fútta a sok magyarral. A székelyt csak tőlünk hallhatta néha. Ekkor épp dúdolni próbálta… Aztán, amikor elindultunk a Nyeregből lefelé, odajött hozzám és a fülembe súgta: – Isten nem néger! – Erre én: – De nem is fehér! Széles mosolyra nyílt a szája és kifehérlett mind a harmincnégy foga. – Igazunk van mindenkinek! – … mind a kettőnknek! – helyesbítettem. Erre vagányul csak annyi mondott „pestiül”: – Ja!

 Simó Márton