A koronavírus-járvány és ehhez kötődő intézkedések jelentősen átformálták a mindennapi életünket. Ez tény, mára nincs ebben semmi meglepő, nem jelent újdonságot, lassan még csak rácsodálkozásra sem érdemes. Vagy talán mégis? Ha részletesebben megvizsgáljuk az életünket, a mindennapjainkra jellemző új beidegződéseket, megfigyeljük az általános közérzetünket, számba vesszük, hogy hány emberrel találkozunk egy nap, hányszor fogunk kezet, ölelkezünk barátainkkal, veszünk részt nagy asztaltársaságban, hányszor utazunk, mennyire vagyunk önfeledtek, ha bemegyünk egy nagyobb bevásárlóközpontba, piacra, akkor bizony kiderül, hogy mennyire megváltozott az életünk.
Az arcomat például folyamatosan egy maszk takarja el, ami miatt vagy megismernek az utcán az ismerősök, vagy nem, a táskámban állandóan ott van egy kézfertőtlenítő, és ha bemegyek egy boltba, piacra, intézménybe, utána azonnal lefertőtlenítem a kezem, a barátaimmal ritkán találkozom, többnyire videochaten beszélünk, a közösségi események, illetve élmények is elmaradtak, nincs nyitva az uszoda és turkálóba sem járok. Mindeközben pedig egyre nehezebb gazdasági helyzetbe sodródunk, az élelmiszer megdrágult, a villany- és gázszámla is nagyobb.
Mindeközben a gyerekek? Naponta 8–10 órát töltöttek a számítógép előtt, online térben beszélgettek a kortársaikkal, elmaradtak az osztálykirándulások, közös élmények, játékok, hétköznapjaikból eltűnt a társakkal közösen megélt öröm, konfliktus, a jó értelemben vett versenyszellem, a véleményalkotás, szóval elszemélytelenedtek, de legalábbis megváltoztak a kapcsolataik. Beszélhetünk elmagányosodásról? 
Talán igen. Talán nem minden esetben, hiszen vannak nagycsaládosok, összetartó baráti társaságok, akik megtalálták annak a módját, hogy a gyermekeik találkozzanak, időt töltsenek együtt, de vannak olyanok is, akik közösség nélkül maradtak. Náluk pedig – és ezzel már egyetértenek a pedagógusok is – a négy fal között töltött idő fontos szociális készségek kialakulását, fejlődését vette el. 
Most tehát, az iskola újraindulásával mindenkiben felértékelődik annak szerepe: az elméleti oktatáson kívül a gyermekek szociális készségének fejlesztésében betöltött szerepe, a társas életüket alakító hatása. Mert manapság már nem – de a járvány előtt sem – rohangálnak a gyermekcsapatok a lakónegyedekben, nincs az udvaron kiabálás, önfeledt játék, csínytevés, árulkodás, verekedés, kibékülés. Mindennek az iskolában kell tehát megtörténnie, vagy legalábbis a nagy részének biztosan.