Bécsben már igen otthonosan elkezdődött a kirándulások végén gyakran megjelenő elégedetlenség, apró összeszólalkozásokban lecsapódó fáradtság és nem kezelt frusztráció. Ezúttal a nézeteltérés a csoport tagjai között azért következett be, néha eléggé vehemensen, miközben csomagjainkat pakoltuk az autóbuszba, mert némelyek szerint, ha már autóval visznek a magyar fővárosba, akkor sorban mindenkit lerakhatnának a neki legmegfelelőbb helyen, vagy legalábbis valami közlekedési csomópontnál, míg mások a reptérre akartak menni, mert onnan szállították őket tovább a már induláskor beszervezett rokonok és ismerősök. Az idegenvezetőnk pedig nem tudta, ki mellé álljon, illetve mi is lenne a legjobb megoldás? De ezt most inkább nem részletezem. Csak annyit, hogy a helyzetet az osztrák buszsofőr oldotta meg megfellebbezhetetlenül, aki idegenvezetőnk érdeklődésére köntörfalazás nélkül bejelentette, hogy neki a bécsi reptérről a budapestire kell mennie, és ezt is fogja tenni: másra felhatalmazása nincs. Ezzel gyors visszaröpítést biztosítva számomra is az európai, különösen a nyugat-európai civilizáció és mentalitás valóságába. És néhány óráig megtapasztalhattam a fordított kultúrsokk jelenségét is. Mert nekem különös, szinte sokkoló élmény volt az adventi várakozás, az ünnepi készülődés fehér ruhás hangulatába csöppenni India színes és harsány forgataga után. Persze akkor és ott még különösebbnek, hihetetlenebbnek tűnt, hogy épp megtapasztaltam Indiát, a köztudatban élő sokféle és ellentmondásos, de valahogy mind igaz arcával, hogy egy nappal azelőtt még abban a távoli országban sétáltam, amely most hirtelen újra elérhetetlennek tűnik. Mert India, ha benne vagy, akkor a hihetetlen nyomor országa, ahol az emberek többségének az élet értelme egyszerűen a létért való küzdelem, amelyet a hagyomány, a túlélési ösztön és a magasabbra törekvés talmi csillogású, túlzottan díszes külsővel és sokfelé burjánzó, izgalmas, de belenyugvást és változtathatatlanságot hirdető hitvilággal igyekszik elviselhetővé, élhetővé tenni híveinek. Miközben India ugyanakkor a világ egyik legrégibb kultúrájának helyszíne, meg szegény és piszkos, amelyben az ezeréves művészeti, több ezer éves történelmi emlékek, a guruk, a szent folyók, a kultikus helyek békésen megférnek a kéregetés és különböző előjelű spiritualitás, kergetőzve lopkodó majmok és sovány, elhanyagolt, ám mégis szent tehenek mellett, a dúsgazdag maharadzsák és az ezeregy éjszaka meséinek káprázatos, néha ma is fel-felcsillanó világa szomszédságában. Legnagyobb tanulsága nemcsak a jólét és boldogság viszonylagossága volt, hanem annak újabb bizonyítéka is, hogy mi itt aránylag szabadok és a sorsunk urai vagyunk, amit sokkal jobban kellene tudatosítanunk és használnunk a mindennapokban. El kell mondanom azt is, hogy már akkor és ott megfogalmazódott bennem: legközelebb nem Ázsiába megyek. India annyira lehangolt és – igen, valljam be: – elijesztett, hogy már akkor eldöntöttem, a következő évben ellenkező irányba, Mexikóba vagy Peruba utazom, Ázsiának még a közelébe sem megyek. Ez időközben így is történt: Marokkót és Mexikót látogattam meg. Ám be kell vallanom, hogy most, mire befejeztem ezt a beszámolót, lassacskán újra elkezdtem vágyódni még egyszer látni, illetve meglátni, megtapasztalni Indiából azt is, amit az első sokk, a kezdeti döbbenet megakadályozott megtapasztalnom, hisz egyszerűen nem jött, hogy a nap végén még külön, magamban vagy a társammal csatangoljak, és esténként, meg esetenként belekóstoljak életének máskor meg nem tapasztalható oldalaiba. Talán máskor, más részén még ezt is sikerül majd egyszer kipróbálnom. Amit még fontos megemlítenem most, a leülepedett – mert átgondolt, megírt és kiegészített – tudás birtokában is, hogy Indiában járva az elején gyakran erőt vett rajtam a sajnálat. Márpedig ez az én lelkemben ritkán megjelenő érzés, és a nagyon gyöngék, a valódi elesettek tehetetlensége szokta belőlem kiváltani. Ám gyöngének és tehetetlennek csak elvétve ismerem el az embert. És ez történt ott keleten is. Mert menet közben aztán átalakult ez a sajnálat is valamiféle megértéssé, az említett felismerésekké és mára már finom nosztalgiává nemesült. Befejezésül pedig hadd álljanak itt Salman Rushdie hazája felszabadulásának kapcsán írt sorai, már azért is, mert tulajdonképpen ugyanazt fogalmazza meg, amit én is végig érzékeltem, azaz hitelesíti az általam leírtakat: „még egy ünnep jelentkezik a naptárban, egy új, megünnepelni való mítosz; egy soha-nem-létezett nemzet hamarosan elnyeri szabadságát, s olyan világba lendít át mindnyájunkat, amely, noha öt ezredévre tekint vissza a történelme, s noha föltalálta a sakkjátékot és az egyiptomi Középső Birodalommal kereskedett, mégis csak a képzeletben létezett; egy mitikus országban, amely nem is fog soha létezni, hacsak nem egy tüneményes, kollektív álom által, melyet mindnyájan közös megegyezéssel álmodunk; olyan tömegfantázia ez, amelyben más-más mértékben, de minden bengáli és pandzsábi, madrászi és dzsát osztozik, s időről időre olyan megszentelést és megújulást igényel, amelyet csak a vérontás rítusa adhat. India, az új mítosz – egy kollektív fikció, amelyben minden lehetséges, egy fabula, mellyel csak a másik két hatalmas fantáziakép, a pénz és az Isten veheti föl a versenyt.” Albert Ildikó [gallery link="file" ids="27489,27490"]