Mivel az előző részben felsorolt, Indiát jellemző pontokat most, több mint egy évvel a látogatásom után is igaznak tartom, igyekszem kibontani közülük azokat, amelyeket eddig csak érintettem. A nyomort rendszeresen emlegettem eddig is. Ezúttal csak ismételten aláhúzom iszonyú és végtelen voltát. Természetesen merült föl a kérdés, hogy vajon nem veszik észre, ezért tudnak annyira könnyedén átsiklani felette, illetve mosolygósnak és kedvesnek lenni? A kérdés ilyen feltevése helytelen, és az európai gondolkozást jellemzi. Az indiaiak nagyobb részének ez a természetes állapot. Megszokták, ugyanis sosem ismertek mást, hogy naponta újra és újra rendületlenül, néha agresszíven harcolniuk kell a betevő falat megszerzéséért. Valószínűleg szeretnének nyugodtabban, biztonságosabban, kétségbeesés nélkül élni – ha ők egyáltalán annak élik meg azt, amit én annak érzékeltem. Bár ennek kissé ellentmondani látszik az az igaz történet, amelyet idegenvezetőnk mesélt el egy barátjukról, akitől megkérdezte, hogy van, megy-e a vállalkozása, mire az derűsen azt válaszolta, minden rendben, mert ma már evett! Mint ahogyan ide illik az a tény is, hogy az út mellett vagy bizonyos egyezményes helyeken várakozó munkanélküliek csak akkor és addig mennek dolgozni, míg kikerül az aznapi betevőjük. Utána már visszautasítják az újabb munkaajánlatot. De ezzel együtt valószínűnek tartom, hogy ma már egyre többen szeretnének kitörni a szolgaságból, a nyomorból, mert lassan óhatatlanul felfedezik, hogy abban élnek. Ám ez nem egyszerű feladat – lásd a már többször emlegetett Adiga-regényt. Mint ahogyan az is megtörténhet, érthető és elképzelhető magyarázat lenne belenyugvásukra, hogy az némelyek vagy a tömeg tudatalattijában, archetipikus tudásként talán az is benne van, hogy jobb nem gondolni, nem vágyni más életre, mert addig könnyebb elviselni a jelenlegit. A piszok mindent elborító voltáról többször is szóltam. Sőt, önéletrajzában Gandhi is felemlegeti a hanyagságot és a piszok burjánzását övéi körében, mint népének olyan tulajdonságát, amely ellen tenni kellene valamit. Nekem úgy tűnt, hogy a szállodák világán kívül manapság is csak rendkívüli alkalmakkor és csak bizonyos körökben figyelnek rá. Bár az is igaz, hogy többször, több helyütt láttam az út mentén, az ún. házuk – ágakra rögzített műanyag fedél – előtt söprögető asszonyokat, ami azonban az összbenyomáson túl sokat nem változtatott. És ha belegondolunk, eléggé reménytelen vállalkozás is volt. A világ összes színében pompázó szárik világát már eddig is többször emlegettem, kitérve erős díszítési hajlamukra, s mindkettőt az emberi lélek természetes megnyilvánulásának tartom, amelyben egyrészt a kreativitás, másrészt a szépség vágya nyilvánul meg, miközben a jelenség erős kompenzálási hajlamnak is felfogható. Annyira szegények, annyira nincsenek más tárgyaik, hogy egyedül ebben élhetik ki az említett emberi tulajdonságokat és ezért válik túltengővé: mindent beleadnak. Vagyis a túldíszítettség valószínűleg a szinte csak elemi ösztönökre redukált életet hivatott ellensúlyozni (mint listám 10 pontja is jelzi). A kenotáfiumok különleges, a többit felülmúló szépségéről, szép, de egyforma templomaikról, meg a turistákra leső, lerázhatatlan, agresszív árusaikról rendszeresen szóltam, hisz naponta szembesültem velük. Az intimitás hiánya vagy nagyon beszűkített, a mi világunkkal szinte ellentétes volta jelentette az egyik legérdekesebb élményt. A társadalom egy jelentős részének ott az utcán, az orrunk előtt zajlott és zajlik mindig az élete, s ha olyanokról beszélünk, akik házban laknak, azoknak a mindennapjai sem különböznek sokban, mert legtöbbször háromgenerációs nagycsaládok szorongnak – szorongnak a mi fogalmaink szerint! – egy szobában. Merek nyilatkozni a témáról már azért is, mert magam is ilyen családban nőttem föl, ám egykeként és akkora házban, hogy ott az ötünk közül bármikor bármelyikünk vagy épp egyszerre mindannyian magunkra csukhattunk egy-egy ajtót, ha ennek szükségét éreztük. A mindennapoknak és a léleknek ez az átjárhatósága, mert nekem annak tűnik, nagyban hasonlít a nálunk élő cigányokéhoz – kiknek indiai eredete nemcsak köztudott, hanem ma már elfogadott tudományos feltevés –, de a társadalom perifériáján élő többiekéhez is. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="26568,26569"]