Gandhi szellemi fejlődésében igen fontosak voltak a londoni évek. Ott-tartózkodása vége felé fedezi fel – két teozófus testvér hatására – a Bhagavad Gítát, a Mahábhárata egy rendszerint külön emlegetett részét, amely az indiai szellemi bölcsesség kincsestára, a legfőbb hindu erkölcsi és vallási útmutató. Ezután más szerzők és más vallások szent könyveit is tanulmányozni kezdte, miközben már akkor vonzotta a gondolat, miszerint a „vallás legmagasabb formája a lemondás”. Szintén akkoriban ismerte föl, hogy a könyörgés, istentisztelet, imádság nem babonaság, hanem valóságosabb cselekedetek, mint az evés-ivás, az ülés vagy a járás. Csak ezek a cselekedetek valóságosak, állítja. Valószínűnek tartom, hogy az állapot, amiről ír, hasonló lehet ahhoz, amit a „boldogok a lelki szegények” állítás is tartalmaz. Talán azt jelzi, hogy az ima, a mantra végtelen ismételgetése sajátos szellemi állapotot idéz elő, mely oldja a szorongást, a feszültséget, lelki–szellemi–gondolati kiürülést jelent, és az így létrehozott lebegés, minden -,talanság, -telenség, a mindennapoktól való elszakadás (lehet) a tökéletes állapot: legalább némelyeknek, de lehet, hogy a sokaknak is. Ily módon viszonylag jól is érzi magát a művelője, és nem foglalkozik a konkrét, mindennapi gondjaival: képes felülemelkedni rajtuk. Az már más kérdés, hogy vajon nem ugyanennek mentalitásnak az eredménye az indiaiak Gandhi által is elismert nemtörődömsége, tunyasága? Angliai iskolázása után hazatért, de nem lett sikeres. A fivére mellett tevékenykedett, ám inkább csak fogalmazványokat készített, nem vállalt ügyvédi munkát, mert annyira félénk volt, hogy képtelen volt megszólalni a tárgyalóteremben. Egész életében képtelen volt rögtönzött beszédet tartani, épp ezért megtanult nagyon tömören fogalmazni, és mindig csak az igazat kimondani, mert „az igazság hívének szellemi fegyelméhez hozzátartozik a hallgatás”. Végül Dél-Afrikába ment, ahol indiai cégek peres ügyeiben jogi tanácsot adott és fordított. Afrikában is nagyon sok megpróbáltatást élt meg. Itt került össze a keresztényekkel, részt vett a találkozóikon is, s bár lényeges különbséget lát és láttat a keresztény gondolkodás és saját hite között, azzal, hogy ő nem bűnei bocsánatát szeretné, hanem a bűntelen életet, átvette a krisztusi tanokból az erőszakmentesség és a szeretet elvét. Szintén a keresztények „felébresztették bennem a vallási kutatás igényét”. Ott bonyolódott bele az afrikai indiaiak jogaiért való harcba, melyet hazatérte után vitt tovább és fejlesztette az ismert eredményekig. Afrikában ismerte föl a társadalmi igazságtalanság konkrét vonatkozásait, látván, hogy megtűrték földművesként őket, de kereskedői konkurenciaként már nem. Sokat tanult saját népéről is, hisz szembesült a másságuknak azon elemeivel, amelyek magyarázzák, miért nézik le őket: más az életmódjuk, túlzottan egyszerűek, elégedettek a csekély nyereséggel, nem törődnek a higiéniai és tisztálkodási szabályokkal, elhanyagolják környezetük tisztaságát és rendjét, sajnálják a pénzt a házaik karbantartására – tulajdonságok, amelyek ma is jellemzik a népét, hisz lépten-nyomon találkoztunk velük. Ettől kezdve járt egyre nyitottabb szemmel a saját világában. Hazája korabeli fontos eseményei és kulturális sajátosságai is végig jelen vannak a könyvében. Az 1896-os bombayi pestisjárvány lehetőséget ad neki arra, hogy végigjárja a latrinákat, és megállapítsa, hogy a gazdagoké sokkal szennyesebb. Mint ahogyan arról is ír, hogy tudományos szavakat kell alkotniuk. Afrikában alapította meg a Kongresszust, a passzív ellenállás szervezetét, amellyel megkezdődött a szantjágraha („ragaszkodás az igazsághoz”), ez az erőszakmentességet valló engedetlenségi mozgalom, amely a nemzeti önállósodási mozgalmat nem csak elindította, de végül diadalra is vitte. Vele párhuzamosan alakította ki a Phoenix kolóniát, ahol munkatársaival és barátaival munkálkodott, s amely menedéket jelentett a nincsteleneknek és meghurcoltaknak. A szervezet és az elején a később önfenntartóvá váló, részben John Ruskin, részben Tolsztoj időskori elképzelései alapján kialakított mintafarm is adományokból élt, mert „az a szervezet, melyik nem képes elnyerni a nyilvánosság támogatását, nem méltó a létezésre”. Albert Ildikó [gallery link="file" ids="25793,25795"]