A csíkszeredai Vorzsák János nevét elsősorban mint volt politikai fogolyét ismerik, azt viszont kevesebben tudják róla, hogy a nyugalmazott faipari mérnök a csíkszeredai és a Hargita megyei RMDSZ egyik alapítója és szervezője volt. Vorzsák János március 13-án töltötte 75. évét, születésnapja apropóján otthonában beszélgettünk. – Csíktaplocainak vallom magam, habár nem ott születtem, hanem Gyergyótölgyesen, mert édesapám akkor ott tanított. Édesanyám háztartásbéli volt, később a kereskedelemben helyezkedett el. Az egyetlen testvérem, Vorzsák István sajnos már nincs az élők sorában. A rendszerváltás után magánvállalkozást vezetett, ahol én is dolgoztam, és eléggé zavaros körülmények között meghalt. A családunk nem volt gazdag, mert hát egy tanító fizetése abban az időben elég vékony volt – csak szemléltetésként jegyzem meg, hogy 14 éves koromban helyettesítettem a falu utászát, útkaparóját, egy írástudatlan embert, és két hónapra 900 lejt kaptam, míg édesapámnak a fizetése 340 lej volt egy hónapra. Szóval nem volt könnyű élete egy értelmiséginek. Volt egy kevés földünk Taplocán, azt öcsémmel műveltük már gyermekkorunktól. A taplocai iskolába jártam hetedik osztályig. Tipikusan falusi iskola volt, jó tanerővel, akikre később, még az egyetemi éveim alatt is sokszor gondoltam. Például Botár Erzsébet tanította a matematikát, és olyan alapokat adott nekünk ebből a tantárgyból, hogy csaknem mindannyian a gazdaságban, az iparban helyezkedtünk el. De magas szinten oktatta nekünk Dorgó Albert iskolaigazgató a magyar nyelvet és irodalmat. Kertészkedni is ő tanított, ami ma is hasznomra válik. Később a csíkszeredai gimnáziumban tanultam négy évet, nyolcadik osztálytól tizenegyedikig, amíg a szekusok le nem tartóztattak. – Mi is történt tulajdonképpen akkor? – 1956 ott ért a csíkszeredai gimnáziumban, és az akkori diákságra nagy hatással volt a forradalom. Fiatal tanárok tanítottak, frissen végzett, jól felkészült emberek, akik nemcsak tanítottak, hanem igaz magyar embernek neveltek minket abban az időben. Természetesen ’56 mindnyájunkat megérintett. Osztottuk, szoroztuk, állandóan a forradalomról volt szó, amíg egy alkalommal egy névtelen levelet kaptunk valahonnan, állítólag Sepsiszentgyörgyről, s annak következtében kezdtük tervezni, hogy milyen módon vegyünk majd részt mi is a forradalomban, ha átterjed. Na, ez vetett véget a középiskolás éveimnek, mert 1959 áprilisában, miután Kádár János itt járt és biztosította a román kormányt arról, hogy nyugodtan bármit elkövethetnek velünk, mert a magyar vezetés nem fog beleszólni, az akkori hatalom ránk uszította a Szekut, és beindult a magyarságellenes gépezet. Azután jöttem rá, hogy tulajdonképpen ezek az iskolás perek szinte ugyanúgy játszódtak le Nagyváradon, Szatmáron, Brassóban, Csík­szeredában, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, tehát sablon szerint. Még a letartóztatások is kidolgozott akciók voltak. Ezeknek a kirakatpereknek a célja a megfélemlítés volt. Kemény érvágás volt a magyarságnak. Akkor még 1 600 000 magyar élt Erdélyben, és azóta folyamatosan csökken a létszámunk. – Önt hány évre ítélték? – Hét évre és hat évre. Hétre ítéltek egyik törvénycikk értelmében, lázítás és szervezkedés vádjával. Tiltott iratok terjesztésének vádjával pedig hat évre. A büntetéseket összevonták, és hét évre zártak be, de ebből végül is három és fél évet töltöttem le Szamosújváron egy bútorgyárban. Érdekes módon az országos főügyész az én esetemben és az egyik osztálytársam, barátom Zsók László ügyében revíziót indítványozott, kérve, hogy csökkentsék le a büntetésünket, mert aránytalanul nagy. Így a kettőnk ügyét a legfelsőbb törvényszék újratárgyalta, és mindkettőnk büntetését felére csökkentette. 1962 októberében szabadultam. Húsz és fél éves voltam. – Lezárult akkor egy korszak… 1990 után jött az új világ, a politikai foglyok szövetsége… ahol egy szervezetben van azokkal, akiket sikeresen megtörtek a börtönben, akik vállalták a besúgást is. Hogyan látja ma ezt a szövetséget, a megemlékezéseket? – Őszintén? Megpróbálok túllépni azon, ha valaki aláírt, amennyiben az illető nem folytatta tovább ezt a tevékenységét. Fenntartással vagyok viszont sok emberrel szemben, mert tudom, hogy újraszervezték ezt a bandát. Szüksége van az államnak a Szekuritátéra, és akiket tudtak, újra beszerveztek. Láttam a CNSAS-nél (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács – szerk. megj.) a dossziémat, azt is, kik dolgoztak be. Kicsit mindenképpen fenntartással vagyok azokkal az emberekkel szemben, akiknek a múltja homályos. Elfogadom a volt politikai foglyok körében a magas pozíciókra törőket is, addig, amíg be nem bizonyosodik valamilyen módon, hogy tényleg nem azt csinálják, amit beszélnek. Nem vagyunk egyformák, az biztos, véleményünk lehet ilyen is, olyan is. Voltak és vannak a szövetségben karakán emberek, de semmi emberek is, akik a börtönben sem átallottak a bajtársaiknak ártani azért, hogy egy darab kenyérrel többet kapjanak, vagy nem is tudom, hogy miért… – Vagyis a politikai foglyok sem mind hősök. Csak abban különböznek az átlagemberektől, hogy őket valóban próbára tették… – Tulajdonképpen engem próbára sem tettek. De megkülönböztetést kell tenni, mert voltak, akiket könnyen lehetett hajlítani, s olyanok is, akik nagyon nagy tortúrán mentek keresztül, amíg be tudták őket szervezni. De én nem tudom felmérni, hogy min mentek keresztül, mert engem soha, még egy szóval sem próbáltak behúzni. – 1961-ben, amikor szabadult, milyen világ volt? – Nem volt még érettségim, munkahelyet sem kaptam, naponta talpaltam munka után. Mivel a börtönben asztalosként dolgoztam, így akartam elhelyezkedni, de Csíkszeredában még a személyzetisek sem álltak szóba velem. Egyszer egy este Taplocán, az ottani kollektív gazdaság elnöke, Miklós Ferenc eljött hozzánk, s hívott, hogy menjek a gazdaságba dolgozni – nem lesz rossz dolgom és megfizetnek tisztességesen. Hát ez tényleg így is történt, de én mégis szerettem volna állami munkahelyet, fix fizetéssel. Valahogy az akkori fiataloknak már nem volt sikkes a kollektívben dolgozni. Próbáltam letenni az érettségit magánúton. Beadtam a kérést a gimnáziumba, nem fogadták el. Korábban, amikor a börtönből szabadultunk, azt mondta nekünk egy jogász, hogy minden jogunkba vissza vagyunk helyezve, és ha valahol akadályokba ütközünk, menjünk a rajoni pártbizottságokhoz, mert ők megkapták a feladatot ezzel kapcsolatosan. Én is megpróbáltam elmenni a rajoni pártbizottsághoz, de hiába. Végül Gheorghiu-Dejnek írtam levelet, s valószínűleg intézkedtek, mert rögtön került három munkahely is, és a gimnáziumba is beírtak, így érettségizhettem. – Hol kezdett dolgozni? – A rajoni gazdálkodási vállalatnál, az IGO-nál. Közben felvételiztem az egyetemre, másodszorra sikerült, így Brassóban faipari mérnökit végeztem. 1970-ben Udvarhelyre helyeztek ki, ott dolgoztam öt évet. Közben megnősültem, született két gyermekünk. Feleségem laboráns volt a bútorgyárnál és egy kazánrobbanás következtében meghalt. Csíkszeredában akkoriban létesült a lemezgyár, és az igazgató rábeszélt, hogy jöjjek haza a lemezgyár főnökének. Hazajöttem és később itt újranősültem. Ebből a házasságból is született két gyermekünk, ikrek, és a feleségem példásan nevelte a négy gyermeket a munkája mellett. Mind a négy gyermekünk egyetemet végzett és az életben is megállják a helyüket. Most már van tíz unokánk is. – Kicsit még térjünk vissza a Csíkszeredai Faipari Vállalathoz. Ott hány évet dolgozott? – A lemezrészlegen két évet, és összevissza szinte negyven évet a faiparban, egészen 1990-ig. A lemezgyár után ugyanis tervező lettem, főtechnológus és a hozzánk tartozó bútorgyárakhoz jártam beindítani a termelési folyamatot. – Hány bútorgyár tartozott ide? – Csíkszeredában egy telepen az 1-es, a 2-es és a 3-as bútorgyár. Most a szél fúj az épületekben. Emellett hozzánk tartozott a zsögödi és a keresztúri bútorgyár, és még egy kicsi üzem Karcfalván. – Milyen bútorokat készítettek? – Exportra, német, svéd, holland cégeknek dolgoztunk. A fiatal munkaközösséggel egy-kettőre az ország élvonalába kerültünk. Negyedik helynél hátrább sosem voltunk. – Akkoriban dolgoztak együtt Pálffy Árpáddal is… – Nagyon jó barátok voltunk, sok mindent közösen szerveztünk. Például minden gyárban egy táblára naponta felírtak a kezdeményezésünkre egy-egy műszaki kifejezést németül, az elmagyarosodott német szóval, románul és magyarul, hogy mindenki tanulja meg magyarul a kifejezéseket. Az RMDSZ megszervezésének is oszlopos tagjai voltunk Árpival. – Úgy tudom, a városi RMDSZ elnöke volt… – Igen, megválasztottak, és akkor eljöttem a gyárból. Valamivel nagyobb fizetésem volt, mint korábban a mérnöki fizetés, de mint mérnök dolgoztam reggeltől estig, az RMDSZ-nél pedig éjjel-nappal. – Ez volt az RMDSZ hőskora. Most hogy emlékszik vissza erre az időszakra? – Számomra igazi hőskor volt. Én tényleg beleadtam minden erőmet abba, hogy jól menjenek a dolgok. Jól is működtek az első hónapokban, csak az volt a baj, hogy a fejünk felett mások döntöttek. Rengeteg tagunk volt, rengeteg pénz gyűlt be. – Hol rontotta el az RMDSZ? Mert valahol elronthatta… – Az RMDSZ elrontotta véleményem szerint már első perctől. Tulajdonképpen ők azért hozták létre az RMDSZ-t, hogy a magyarság terveit az ő szájuk íze szerint alakítsák. Már megegyeztek Iliescuékkal, hogy minden úgy legyen, hogy problémát ne okozzon. – Ki az az ők? – Az alapítók, az RMDSZ akkori központi vezetői. Mert volt egy központi vezetés, de azonkívül egy különutas társaság is, akik Neptunon egyezkedtek, vagyis már akkor beindult egy árulásféle. Hogy a kérdésére válaszoljak: én úgy látom, hogy az RMDSZ mindig besimuló akart lenni, s ez a baj. Ez az embereknek nem tetszik, mert az emberek azt szeretnék, hogy tényleg legyen egy olyan szervezet, amelyik a magyar érdekeket képviseli. A székelység szeretné az önrendelkezést. De a valóság az, hogy az RMDSZ erről is megfeledkezett. Soha nem állt ki tisztességesen ezek mellett a dolgok mellett. Elvárná a magyarság, hogy az, aki képviseli, magyar ügyet képviseljen. Pillanatnyilag az RMDSZ a román hatalmat képviseli a magyarsággal szemben, nem fordítva, nem a magyarságot képviseli a román hatalommal szemben. – Ön meddig tevékenykedett az RMDSZ-ben? – Körülbelül két évet, ha jól emlékszem. Aztán kezdődtek az összecsapások, voltak kollégák, parlamenti képviselők, akikkel nem fértünk meg egy zsákban, és eljöttem az RMDSZ-től. Például volt egy eset, amikor egy jó nagy lakást akartunk megszerezni Zsögödben az RMDSZ-székháznak. Pénzünk volt rá bőven, elhatároztuk, hogy megvesszük, de mikor a parlamenterek hazajöttek, keresztülhúzták a dolgot, hogy a pénzre máshol van szükség… – Azután hol dolgozott? – Az öcsém létesített egy magánvállalkozást, oda felvettek. Kezdetben nagyon jól ment, mert lehetett Magyarországra kivinni fűrészárut és hoztunk helyette színes tévéket, így meg volt alapozva a vállalkozás. Létesítettünk pékséget, asztalosműhelyt, kereskedtünk, és néhány évig, amíg nyugdíjba mentem, ott dolgoztam. Jól menő vállalkozás volt, de aztán 3-4 vállalat lett belőle és külön-külön, felaprózódva már nem ment jól a dolog. Az öcsém meghalt, aztán rövid időn belül bezártuk a céget. – Mi az, amit ugyanúgy tenne ma is, és mi az, amit esetleg másképp? – Én erre a dologra sosem gondoltam. Véleményem szerint nincs olyan, amire azt mondanám, hogy nem jól tettem. Úgy gondolom, az akkori kornak megfelelően igyekeztem jól végezni a dolgom, és semmit nem bánok. 1959-ig is azt csináltam, ami kötelessége volt egy akkori fiatalnak, azután pedig igyekeztem a felszínen maradni, megélni, ahogy meg kell élni egy hozzám hasonló embernek. Úgy gondolom, amikor döntenem kellett, általában jól döntöttem. Talán egy dolog van: mindig nagyon őszinte voltam, mindig a saját véleményemet mondtam, lehetséges, hogy naiv ember voltam. Annak ellenére, hogy legtöbb esetben igazam lett, lehet, hogy most óvatosabb lennék. De ez sem biztos. Daczó Katalin